Anyámnak

2006 december 15. | Szerző: katha |

 (a legelső írásom ez volt )

Elmentél… Némán , mosolyogva, megpihenve a Halál puha oltárán.
Elmentél… Űrt hagytál bennem , kétségeket, fájdalmas reményt.
Elmentél… S válaszok nélkül ,csak bolyongok az Élet végtelen mezsgyéjén.
Hiányzol.
Míg velem voltál természetes volt, hogy vagy….
S most, hogy már nincs kinek mondanom Anya,… csak a fájdalom marad.
Míg éltél sokszor s sokat, szenvedtél zsarnok gyermekedtől.
Mert követeltem, sértettelek, vétkeztem ellened, szavak s tettek gyilkos erejével.
Leborulok szerető lényed előtt, így kérlek, bocsáss meg! Bocsáss meg anyám!

Anya lettem…
S gyermekem néha bánt, mint hajdan én Téged.
Már tudom…
Már ismerem a lélek kínját, ha gyermekszó éles tőre húsomba vág.
Már tapasztaltam az aggódás kötelének szorító fájdalmát, melyet a féltés húz egyre szorosabbra..
Már megértettem, hogy mit jelent a féltő szeretet, mely gyermekszemmel csak önző tiltások sora.
Mond, megbocsátod nekem?
Megbocsátod a sok átsírt éjszakát, a magányt, az ideges tehetetlenséget és csalódást melyek tőlem fakadtak?
S, ti anyák megbocsátjátok gyermeketek bűneit melyek izzó parázsként, sütik lelketek?
Én megbocsátok, drága anyám.
Megbocsátom mit ellenem, tettél.
Láttalak ital gőzétől mámorosan otthonunk mocskában feküdve.
Hallottam hangod, mely mondja, takarodj, vissza sose gyere!
Éreztem néma gyűlöleted, mert nem azt tettem mit elvársz, s szeretsz.
Gyermekkorom gyakori emlékei ezek…

De láttalak betegen….
S összefacsarodott a szívem!
Már nem számított, ami volt, csak az, hogy újra nevess.
Szerettem volna végzeted elvenni, hogy szenvedjek én, s te újra járj és élj.
Sorsod beteljesedett…
Rád azt mérte az Úr kegyetlen, hogy lassú kínok rágják testedet, s kívánd a megváltó halált szüntelen.
De velem jobban elbánt a Teremtő, mert élni hagy, hogy emlékezzem.
Sötét éjszakák kegyetlen vendége az álom, s újra és újra látom fájdalomtól eltorzult arcod könyörgő tekintetét.
Látlak paplan rejtekén, hallom nyöszörgő kínod.
Látom, mint tükör előtt állva fésű szaggatja hajad, amíg csak a kopasz fejbőröd nem marad.
S lelkem máig görnyed néma sikolyod alatt.
Nem panaszkodtál, érzéseidnek hangot sosem adtál. Csak tűrtél némán, s mosolyogtál, ha bírtál.
De eljött az időd, s kórházba mentél, hogy végre a szenvedés elváljon tőled.
Néztem lassú léptedet, s tudtam utolsó utad lesz.
Ez a múlt, mely szerves része lett éltem minden percének.

Ma már tudom…
Anya egyetlen egy adatik.
Talán iszik, ver, szóval s tettel tipor, megalázón elhajít.
Mi elhagyjuk őket, megvetve gyűlöljük ki életet adott.
Míg mellettünk van, nem tudjuk milyen, ha már nincs….
De talán változtathatunk…
Merd kérdezni, hogy miért, s hogyan tovább!
Merj mellé állni, felkarolni, kezét fogni, s mint egy beteg gyermeket gyógyítani, ápolni.
Hisz Ő is ember!… mint Te vagy Én, gyarló s tökéletlen lény.
Mert ítélkezni nincs jogod. Te sem vagy különb, ugye tudod?!
Gyermekként, ha elestél… fel ki segített?
Te tudod a legjobban, hogy anyád, legyen bár nevelő vagy édes, melletted állt, segített s féltett.
Lehet most rajtad a sor…
Állj elibe! Mondd, hogy anyám szeretlek! Én őrködöm feletted.

Állj úgy, mint én állok most a sírnál.
Nézem a nevet, a képet a fejfán. Mosolyog. A haja hullámokban omlik körülötte.
Még így is gyönyörű
Néha még felriadok a koppanásra. Csak a zuhanó rögök hangja…
… és most hiányzik.

Szeretnék gyerek lenni újra, nézni a hosszú ujjait ahogy a cigarettát tartja,
vagy figyelni hogyan formázza a szép kerek betűit mikor a lakónévsort írja.
Házmester volt, akkor szégyelltem, ma már büszke vagyok rá.
Mert az anyám volt, mert szeretem, és mert becsületben élte le az életét.
Lassan elindulok haza, és gondolatban fogom a kezét, ahogyan rég,
mikor elkísértem összeszedni a liftpénzt….