néha nem marad más
csak a csendért könyörgő este,
az elfojtott szavak vézna teste,
és a lemondás.
mi úgy üldögél mellettem,
akár én egy távoli kertben,
hol a cseresznyefák ajándéka
édes álom veled.
szeretkezésünk örök
akár a filmeken,
kockáról kockára ismerem,
és élem újra meg újra.
akkor hajam ág nem húzza,
a pad nem szálkás és hideg,
a földön nincs bogáncs,
nem kopog ütemesen a fakopáncs.
minden tökéletes.
te szeretsz, és én élvezem.
de a lemondás
néha gondol egyet,
feláll rám néz,
gőgösen nevet,
majd arcul csap:
figyelj öcsi!
a filmeket csak nézni kell,
nem abban élni.
akár hogy akarod
te is tudod,
nem lehet.
kit úgy szeretsz nincs veled.
szerelme, csak szavakban tied.
forrón, saját álmod ölel.
mert másé gyönyöre,
s te valósága töredéke.
így van ez.
és csak nevet és nevet.
Uram! csak egy percet kérek,
fohásznyi csendet,
míg az újabb jelenetre
felkészülve,
kérem a lemondást,
hallgasson végre,
vagy menjen a pokolba,
hagyjon végre,
éljem az életem,
s talán egyszer,
akkor melletted ébredek.