Isten kárhozata- Első álom

2007 március 30. | Szerző: katha |

 

Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű lesz kimondani a szavakat.

Nem hittem volna, hogy a vágyam erősebb lesz minden akaratnál.

Nem hittem volna, hogy az engedetlenség gyönyöröm forrása lehet.

 

De…

Rá kellett ébrednem, hogy a sors erősebb, mint én.

Ha, kivájom egy angyal szemét, annak vére örökkön a lelkedben ég.

Hogy miért?

Mert így rendeltetett.

Meg kellett tanulnom, Isten kárhozata mindenhol utolér.

 

 

Anyám mindig azt mondta, lányom, jegyezd meg: egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Így ő tűrt. Apám részeg üvöltözését, és erőszakos mocskosságát.

Sokszor hallottam őket. Rettegve kuporogtam az ágy végében, és a falhoz lapulva hallgattam a sírással keveredő nyögéseket. Apám élvezetét nem zavarta anyám fájdalma. Mindig úgy gondoltam erre, mint valami rossz ómenre. Később megértettem, ez volt az én örökségem.

Az anyám, aki azt is mondogatta, hogy hívjam csak Évának, mert az anyu, vagy a mama megszólítás öregíti és emlékezteti élete legnagyobb hibájára, az apámra. Legyünk csak barátok kislányom, mindig ezt motyogta a kettesben töltött reggeli étkezések alatt. Így Évának szólítottam, de ő megmaradt a lányomnál vagy a kislányomnál. Nem emlékszem arra, hogy kimondta volna valaha is a nevem.

Egyszer a temetőben, ahol gyakran sétáltunk, megkérdeztem tőle, hogy miért. Miért nem mondja ki a nevem soha. Hisz tőle kaptam. Sokáig hallgatott. Leült egy öreg kőpadra, a nagy fűzfa alá, és a cipőjével az avart túrta. Rám nézett. A szemében bánat és félelem. Akkor vettem észre mennyire nemesek a vonásai. A keskeny íves szemöldöke, a kissé csontos arca, az egyenes orra és a fejéhez simuló fülei. Szinte tökéletes. Csak a szája törte meg az összhangot. Természetellenesen vörös volt és húsos. Apám azt mondta mindig kész a csókra, ezért ilyen. De szerintem olyan volt, mint azé a kislányé, aki kézzel tömi magába a gurulós málna szemeket.

Teltek a percek, keze a hajával játszadozott, de hallgatott. Eluntam a várakozást. Sóhajtva felálltam és az úthoz szaladtam.

– Hát legyen! – mondtam és sértődötten elindultam. Azt hittem felugrik, és utánam, szalad. Megragadja a kezem, maga felé fordít, és megölel. Aztán kimondja a nevem, és elmondja végre, mi nyomja a lelkét. Azt hittem megtudom végre, ki után neveztek el. De tévedtem. Így egyedül kellett hazamennem.

            Anyám késő este jött meg. Csapzott volt, ruhája koszos és szakadt. De az arcán szokatlan mosoly bujkált, ami egy idő után szemtelenül kiült az arcára. Elégedettséget és örömöt sugárzott minden mozdulata. Egy szót sem szólt. Nem öltözött át, nem szedte rendbe magát. Behajtotta a szobájuk ajtaját, ahol apám részegen aludt. Mámorában észre sem vette, hogy asszonya ki tudja, hol jár. Azt hiszem akkor este apám őrjöngése, vagy ütlege sem tudta volna letörölni az arcáról azt a mosolyt. Állt a konyha ablakánál és kifelé bámult. A tekintete ködös volt, de nem üres. Parázslott. Néha felemelte a karját, a szakadt ruhafodorba fúrta az arcát és mélyen beszívta az illatát. Én csak a sár és föld mocskát láttam a ruhadarabokon, és valamiféle kicsit kesernyés, szúrós szagot éreztem körülötte. Csak állt, szinte szobor mereven. Olyan volt akár a közeli kastély falain függő olajfestmények arisztokratái. De az, ami átitatta, és áradt belőle engem inkább a templomok freskóin ábrázolt szajhákra vagy boszorkányokra emlékeztetett. Lassan felém, fordította az arcát. Mosolygott, újra a megszokott csendes mosollyal, de a szemében hideg és elutasítás csillogott. Akkor még idegenek voltak a jelek. Ismeretlen és félelmetes az érzés, ami a hatalmába kerített. Eleinte észre sem vettem, hogy attól az estétől fogva minden áldott nap ott állt az ablakban. Mintha várt volna valakit, vagy valamit.

Napról napra kevesebbet beszélgettünk. Volt úgy, hogy meg sem hallotta a szavaim. Már nem törődött apámmal, akinek a sok cefre meg pancsolt, de méreg erős szesz szép lassan elvette a józan eszét. Egy idő után, nem törődött már semmivel sem. A felkelő nap az uradalom konyhájában találta, reggelenként komor arccal szolgálta fel a kishölgynek a tojást és a szalonnát, nem pironkodott rá a szolgálókra, ha valamelyik megmarkolta a tomporát, és esténként némán tűrte apám kiéhezett vágyát.

Bántott a némasága és a közönye. Rendesen ellátott. Főzött, mosott rám, tisztán tartotta a kis házat, a kertünk szebben pompázott, mint, azelőtt bármikor is. Ha valamelyik ruhám felfeslett apró, gondos öltésekkel varrta meg, fésülte a hajam, vaskos fonatokat kötve belőle. De nem mondta, sajnálom, ha húzta. Nem kérdezte, ízlik-e a dér csípte gyümölcs, vagy felgyógyult-e az eresz alá beköltözött madár szárnya. Nem kérdezett vagy mondott ő már nekem semmit.

Egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Ezt mondogattam magamban esténként, mikor az üres helyet néztem az ágyam szélén, ahol mindig üldögélt. Mesét mondott. Az erdőben élő trollokról, favágó manókról és beszélő farkasokról. De egy ideje csak a csönd súgja a fülembe, hogy jó éjt gyermekem, vigyázz el ne lopják a manók az álmod, és csak a meg- meglebbenő függöny suttogta velem az esti imát. Az anyám szép lassan emlékké csendesült bennem. Belefáradtam a harcba, az értelmetlen sírásba és rimánkodásba, hogy játsszon velem a kertben vagy a patak partján, csenjünk együtt lépet a szorgos méhektől, vagy üljünk a fűben, kutyatejből fonjon nekem illatos koszorút, és engedje had, aludjak el az ölébe hajtott fejjel.

 Egyik napról a másikra fel kellett volna nőnöm, hiszen ott a temetőben valami elvette tőlem az anyám. De nem így történt. Maradtam gyermek. Akkor még nem tudtam, de ott a sírok közt, az öreg fűzfa alatt, azon a vén padon ülve, velem is történt valami. Felébredt a múltam, és követelte a jussát.