Isten kárhozata /A nyolcadik álom/

2007 április 15. | Szerző: katha |

 

 

 

            Sokáig feküdtem az ágyban. A mennyezetet bámultam, az öreg gerendák erezetéből próbáltam valamiféle üzenetet kiolvasni. De csak kusza vonalakat és repedéseket leltem. Magam voltam csak. Apám a szomszédos szobában aludt. Néha fel- felhorkantott, motyogott, és öblöseket szellentve forgolódott az ágyában.

            Hajnalodott már. Szerettem az ablaküveget simogató nap bátortalan fényét. Gyakran képzeltem, hogy az nem csupán fény, hanem egy létra, vagy csúszka, amin Isten lemászik hozzám. Megölel, és a fülembe sugdos. Azon merengtem ilyenkor, hogy milyen lehet az érintése? Lágy, simogató vagy inkább határozott és erős? Soha nem kérdeztem meg anyám. Úgy gondoltam, kineveti a buta gondolataim.

            De ma, valahogy nem volt kedvem álmodozni. Felkavart az utazásom. Úgy éreztem a pipacs főzete még mindig bennem, bolyong, szivárog a pólusaimból, és elárul. Az igazság az, hogy féltem. Féltem, hogy kiderül mit műveltem ott a temető kriptái közt. Nem emlékeztem pontosan mindenre. Az események összemosódtak, és csak egy sűrű masszát hagytak bennem magukból. Érzéseket, villanásokat és hangokat. A bozót rezdüléseit, szárnyak suhogását, éles madárrikoltást és felismerhetetlen zajokat. Vágyat és szenvedélyt, reszketést és sóvárgást. Olyan kínt, ami egyszerre a mennybe emelt és a pokolba taszított. A legtisztább és legnyomasztóbb érzés azonban a haza értem érzése volt. Mintha ezer meg ezer angyal mosolygott volna rám, eltorzult vigyorral.

            Apám nagyot böffentve ébredt. Lejárt az időm, fel kellett kelnem. Az öltözködéssel nem volt gond, hiszen le sem vetkőztem tegnap óta. A konyhába menet az öreg fali tükörben egy pillanatra megláttam magam. A szoknyám és a blúzom gyűrötten és foltosan lógott rajtam, a ködmön szőr gallérjából halott föld pergett. A hajam akár a szomszéd asszony szénája, az arcom pedig szürke és beesett. Összességében úgy festettem, mint az a liba, amit apám a kutyánk szájából szedett ki félholtan, mert a dög elkapta és megtépte. Egy pillanatra még a szagot is megéreztem.

            Nem volt kedvem átöltözni. Kukoricakását kellett főznöm apámnak, és amíg fő megfejni a kecskét. Egy korsó meleg tej rendbe teszi a gyomrát, a kása meg felszívta a savat, ami az ital miatt termelődött. Jó lett volna éhen hagyni őt. Szenvedje meg a nyughatatlanságát. De nem mertem megtenni. Biztos, hogy három -négy pálca tört volna ketté rajtam, bátorságom jutalmaként. Nem volt szükségem ilyetén örömökre.

            A patak vize hideg volt és tiszta. Ide jöttem le fürdeni, miután apám elment házúról. Tüzet raktam és a ruháim, ahogy kibújtam belőlük a lángok közé dobtam. A vízből néztem, hogyan tűnnek el az éjszaka nyomai. Csontomig fagyva áztam a vízben. A sodrás belekapott a hajamba, levelet, rögöket mosva ki belőle. Megtisztult a bőröm, és úgy éreztem a lelkem is elcsitult. Kezdődhetett a nap. Törölközés nélkül, a nedves bőrömre ráncigáltam fel a tiszta ruhákat. Az alsószoknyám úgy tapadt hozzám, mint csecsszopó gyermek anyja emlőjére. Lassan és nehézkesen ment az öltözködés.

            Gyorsan lépkedtem az utcák néptelen csendjében. Néha a kerítések mögül megfásult arcok néztek rám, némelyik elmosolyodva integetni kezdett. A szatócsboltba igyekeztem. A ház hátsó részében volt az üzlet, a mellékhelységekből kialakítva. Egy asszony vezette, aki a férjétől örökölte meg a boltot, akit a tíz évvel ezelőtti dögvész vitt el. Annak ellenére, hogy szemre való teremtés volt az özvegy magányosan élt, férfi és azt beszélték, hogy vágyak nélkül. Mindig tubákot rágott. Az átható illat bevonta a testét, és a környezetét egyaránt. Az innen vásárolt árút megismerte bárki, mivel minden enyhe tubák illatot árasztott.

            Ahogy beléptem egy egyszerű kolomp köszönt rám. Az üzlet néptelen és hűvös volt. Az asszony meglepetten fordult felém.

– Korán jöttél gyermekem!- mondta szinte szemrehányóan. –Még nem végeztem. De ha már itt vagy, segítened kell.- A hangja csendesen parancsolt. Megszokta a magányt, megszokta, hogy neki senki sem dirigál, csak ő másoknak. Így a falnál álldogáló hokedlire tettem a kosaram és mentem pakolni. A fal melletti polcokon konyhai edények, evőeszközök és korsók sorakoztak tömött sorokban. A sarokban kézzel festett fiókos szekrénykék álldogáltak, bennük tű, cérna, gomb meg gatyamadzag méterszám. Az ajtó melletti asztalokon pedig metszett üvegekben fűszernövények és különböző magvak. Azon a reggelen érkezett meg a friss árú. Köles pergett, rozs és árpa zizegett a zsákokban.

            A növényeket kellett szétválogatnom. Ez nekem való feladat mondta. Elsőkét a parlagi ligetszépe került a kezembe. Sárga szirmai, még így letépve is itták a fényt magukba. Nem érettem mért adnak pénzt az emberek olyan növényért, ami parlagon száz szám nő. Azt meg főként nem tudtam felfogni, hogy mért a szirmot árulták, mikor a gyógyszer a virágzás előtt kisásott gyökerében van, ami ráadásul ehető és finom étek. Mályva volt a következő növény, ami a zsákból előkerült. Sok gyereknek vitték, hashajtónak. Majd a fekete szemű zsuzsanna élénk zöld leveleit kötöztem csokorba. Mélyen beszívtam a macskamenta illatát. Anyám gyakran használta a főzetét a patkányok távoltartására. Volt ott még galanga, komlótoboz, citromfű, csalán meg boróka. Az üvegekbe tömködtem őket. Mikor befejeztem levendulát, tépkedtem. Tenyérnyi vászonzsákokba kellett varrnom őket, sűrű és erős öltéseket használva.

            Közel egy órát rendezgettük a kis boltot. Az üzlet mélye szerszámokat és kerti eszközöket rejtett. A két hordóban pedig petróleum és kocsikenőcs terpeszkedett. Sajátságos szag terjengett itt. Nem kellemetlen vagy szúrós, egyszerűen szokatlan.

            Mikor a két fiatal péksegéd megérkezett az özvegy a szobába parancsolt. Az emeletre küldött, hogy készüljek elő, míg ő elrendezi őket. Így is tettem.

            Vizet forraltam a főzeteknek, fekete kristályokat raktam a tágas szoba négy sarkába. Hematit. Anyám így nevezte őket. Akkor kell használni, ha valaki szíve és az erei betegek. Segíti a vér tisztulását. Ha gyógynövényekkel dolgozol, tiszteld meg őket azzal, hogy védelmet kérsz rájuk a sötétség erőivel szemben. Ezért mindig akassz az ajtófélfára fekete bodzát, mert ez a növény a többi védelmezője.- mondogatta mindig. Így cselekedtem.

            Az asszony levegő után kapkodva lépett be az ajtón. Azonnal az ágyra rogyott, és végignyúlt rajta. Erőtlenül feküdt előttem. Annyi ereje sem maradt, hogy a karját megemelje. Így egymagam kellett szó szerint lerángatnom róla a ruháit. A teste látványosan, napról napra puffadt és fekélyesedett. Azt mondta, mikor először voltam nála, hogy a férjét megátkozták. Azt beszélték a faluban, hogy egyszer mikor áruért ment a környező falvakba ellopott egy feszületet az egyik paplakból. De ezt az asszony hevesen tagadta. Mindegy mi történt, a lényeg az, hogy a szentek átka kísérte őket. Miután a szatócsot elvitte a dögvész, asszonya vette át a boltot. Szépen gyarapodott, napról napra zsírosodva. A tarsolya és a teste egyaránt. Pedig alig evett. Csak csipegetett, ahogy ő mondta. Mindegy mit tett. A lényegen nem változtatott semmit. Annyira felpuffadt, hogy a bőre szétrepedt. Mély, levedző hegek borították el. Borókából készítettem neki tömjént, hogy elűzze a kellemetlen szagokat a szobából. Testét pásztortáska főzetbe áztatott gézbe bugyoláltam, hogy megszűnjön a sebek vérzése. Amíg pihent, istenfából és fekete ürömből készített főzetettel locsoltam be a szobát. Ki kellett űzni, ami ide betelepedett.

            A szellemek és démonok bárhol megtelepednek. Főleg a gyenge emberek otthonában. Ez a pap dörögte nekem, miközben a Bibliával ütlegelt. Ezek a lények belőlünk táplálkoznak, húsunk rágva kárhoztatnak el. Nem tudom, hogy mennyi igazság van a szavaiban. Igazán nem tudom. De az asszony állapota nem volt szokványos. Eszméletlenül mély, torz torokhangom beszélt, számomra ismeretlen nyelven.

            Hónapok óta a szilfektől kapott ajándékom viselte. Fatima kezét. Ez nem volt más, mint egy nyitott tenyeret formázó fa amulett. Szemmel verés ellen kérte tőlem a szzatócsné. Azt mondta, amióta viseli jobban, érzi magát, ritkábbak a rémálmai és a hangok a fejében.

            Szegény asszony félelme lassan rettegésbe csapott át. Halott férje cipőjét rejtette el a lépcső alatt, és a környék összes macskáját befalaztatta a ház oldalába. Sétált, kezeivel a friss vakolatot simogatta, és könyörgött, hogy szűnjön meg az átok a fejéről, mert élni akar. Szerencsétlen állatok meg csak vertyogtak, míg levegőjük tartott.

            Néhány napra nyugalom költözött a házba. De hamar tovaszállt, és minden kezdődött előröl. Sokáig én sem tudtam, mit tegyek. Arra gondoltam, a megszálló lélek egy striga vagy egy ghoul. De hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A gyertyákat tucatszám égettem, szórtam a sót meg a hamut kilószám, de semmi sem használt.

            De ma reggel a patak hideg vize kitisztította az agyam. Letisztultak a gondolataim mire ide értem. Megtaláltam a megoldást. Az asszonyt a tubák mérgezte. Az évek során elrágott mennyiség méreganyaga a testébe ivódott. De ezt nem mondhattam meg neki. Mert babonás félelmeinek köszönhetően görcsösen hitt az átokban. Ezt az egyszerű megoldást, hogy a méreg szétrágja a testét nem tudta és nem is akarta, volna elfogadni. Vasvillán végeztem volna. Így mást kellett kieszelnem.

            Amíg a dunsztban pihent, elővettem egy kőből faragott kis flaskát. Anyám hagyatékából valót. Macskavizeletet töltöttem bele, de azt inkább nem írom le, hogy honnan szereztem, majd tűt és hajat. A tüzet lefojtottam, hogy vastag füst üljön a szobára. Egy kis látványos hókusz -pókuszra volt szükségem. Az özvegyasszony felélénkült. Amikor egy régi gyerekverset kezdtem kántálni, extázisba esett. Fetrengett és görcsösen rángatózva sivalkodott. A szobát pedig ellepte a veríték és vizeletszag. A füstölők és a gyertyák leégtek, a kandalló tüze pedig dühösen lángolt. A pajta állatai megvadulva prüszköltek, az ablakpárkányra pedig két termetes macska telepedett. Magam is meglepődtem a kialakult állapoton.

            Ha jól tippelem egy órán keresztül tartott a szeánsz. A végére mindketten kimerülten ültünk a padlón. Nyugalom költözött a szobába. Az asszony nem győzött hálálkodni. Ő is ezüstpénz nyomott a markomba, mint hajdan a tiszteletes anyám kezébe. Egy ezüstpénz az átokűzés ára. Így kívánják a szentek. Mikor lecsillapodott, elmagyaráztam neki, hogy mostantól mértékletesen kell élnie. Ne egyen meg igyon annyi mindent össze, és szokjon le a tubákról. Talán megbocsátják az égiek a hazugságom, mert azt mondtam neki, hogy a tubákban volt a gonosz, aki megszállta őt. Rettegve nézett a büdös csomóra, amit a sarokba köpött. Felállt a szeneslapáttal pedig sűrűn hányva magára a keresztet a tűzbe dobta a szétrágott tubákot.

            Hazafelé menet a templom felé vettem az irányt. Beosontam a toronyba és egy kilazult kő mögé rejtettem a kőflaskát. Jól lezártam.

            Nyugodtan és kimerültem dőltem végig az ágyamon. Apám a kocsmába ment az ezüstpénzzel. Végre egyedül lehettem. A szobában történtekre gondoltam. Peregtek a képek bennem egyre, peregtek. Majd szép lassan elszenderedtem. Az egyetlen dolog volt csak, ami zavart, az, az árny volt, ami az özvegy körül keringett, majd a flaskába bújt. Azzal vigasztaltam magam, hogy túl nagy volt a füst és a zűrzavar, hogy bármi is tisztán látszódjon…