Isten kárhozata /A kilencedik álom/

2007 április 21. | Szerző: katha |

 

 

 

            Anyám arra tanított, hogy az imádság feloldoz.

Ült az öreg fűz ágai alatt, a pad erezetét simogatta, és azt magyarázta, hogy az ima olyan akár a víz. Valahol legbelül, testünk és lelkünk legsötétebb, legeldugottabb bugyrában születik. Olyan mélyen, ahová még az Úr sem láthat. Ez a mindenség legszentebb ajándéka nekünk embereknek. Olyan titok, amely Isten felett áll. Ez a rejtett kis zug, különböztet meg minket a démonoktól és egyéb szörnyszülöttektől. De még az angyaloktól is.

            Az ima nem szó. Nem siránkozó akarat, vagy hangoskodó vágy. Az imádság olyan mosoly, ami Isten fölé emel. Tudom jól, hogy anyámat és most engem is, mert elmondom, a falu népe halálra kövezett volna. Káromló szavak ezek, így gondolta mindenki, és talán így gondolják ez ma is a népek.

            Anyám tanított még valamit. Azt, hogy minden ember jó. Öröktől fogva. Még az is, aki eladta a lelkét a Sátánnak, vagy hívságból engedett a kísértésnek. Tudta mit beszél. A falu összes lakóját jól ismerte. Gyógyított ő gyermeket és aggastyánt. Ült már szent ember és kurtizán ágya mellett egyaránt. De soha nem hallottam őt ítélkezni. Még akkor sem, amikor egy gyilkos mellett virrasztott át jó néhány éjszakát.

– Ő is jó volt hajdan. -Ezt súgta a fülembe akkor, mert látta a félelmet a szemében.

– Imádkozzak érte Anyám?

– Nem. Csak gondolj a benne élő Isten felettire. Hunyd le a szemed és érintsd meg a lelkét.- ennyit mondott és megsimogatta az arcom. Ültem mellette órákon át, és figyeltem őt. Simogatta az eszméletlen férfi arcát, kamilla főzetbe áztatott gyolccsal törölgette a testét. Olyan finoman, mintha egy újszülöttel lenne dolga.  A férfi szép lassan felépült sebeiből. Láza lelohadt, kelései felszívódtak. Mikor elvitték a Várnagy emberei anyám felé fordult, és csak annyit mondott: köszönöm. Néhány nappal később hirdették ki a falu főterén, hogy felakasztották a nyomorultat.

            Mindig azt hittem, hogy anyám szent ember maga is. Így lehet ezzel minden gyerek. Erősnek és tisztának láttam, aki mindig tudja hol a helye, és mit kell tennie. Másokért dolgozott, gyógyított és védelmezett engem apám őrületétől.

            Gyakran képzelem, hogy farkasok támadnak meg a délutáni sétánk során, és ő akár egy igazi hős szembe száll velük, hogy megvédjen. De azt, hogy maga is farkassá válik, azt sosem hittem volna. Minden azon az átkozott estén kezdődött ott a temetőben. Hiszen utána változott meg, és kezdődött el az átalakulása. Az bántott a legjobban, hogy nem beszélt többet, illetve csak azt, ami, muszáj volt. Hozd ide ezt, tedd oda azt, készít el ezt, vagy menj aludni. Nem volt több mese a szilfekről, vagy a vadrózsák gyermekeiről, nem énekelte a sziromlények dalait és többet nem vitt sétálni sem. Egyre ritkábban járt össze a falusiakkal, akik így egy idő után a szájukra vették. A paplak új cselédje egyenesen démonok szukájának nevezte őt, annak ellenére, hogy gyakran hívta a gyerekeihez.

            A napok teltek, én pedig egyre magányosabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy féltem az érzéseimtől, és féltem az anyám szemében bujkáló vágytól. Hideg fény égette a lelkét, teste pedig egyre légiesebb és áttetszőbbé vált. Mintha nem is ebben a világban élt volna.

            Apám persze semmit sem vett észre. Nem zavarta, hogy a kertből eltűntek a színpompás virágok, vagy az, hogy a kutyánk egyik napról a másikra eltűnt. Hallottam, mikor az a korcs, rávicsorgott anyámra. Estére már sehol sem volt az állat. Az sem tűnt fel neki, hogy anyám már nem zokog asszonyi kötelessége teljesítése közben, és nem zavarta, hogy testi vágya napról napra sorvad. Így mondanom sem kell, hogy azt sem tűnt fel neki, hogy az esti italának az íze erősebb lett, a színe pedig mélyebb. Ő élte a maga éltét. Munka után azonnal az ivóba ment, ahonnan csak késő este mászott haza. Nem érdekelte őt semmi, csak az, hogy igyon és egyen minden nap.

            Sokszor próbáltam vele beszélni, csimpaszkodtam a szoknyája szegélyébe, hogy ne menjen el, vagy felálltam a komódra, és azon toporzékolva kértem hallgasson meg, vagy legalább szóljon hozzám. De kudarcra volt ítélve minden tettem.

            Így, azt eszeltem ki egy átsírt éjszaka után, hogy másnap utána osonok, és meglesem őt. Ma már tudom, hibát követtem el, hagynom kellett volna az egészet, és beletörődni. Apám azt, mondta egyszer a nőnél makacsabb teremtménye nincs az Úrnak. Igaza volt.

            Hideg volt az, az éjszaka, a nap hamar elbújt a mezők és a hegy mögött. Nem volt annyi eszem, hogy vastag szoknyát húzzak, csak egy vékony vállkendőt terítettem a hálóruhám fölé. Lábam saruba bújtattam, mert az, hangtalan. De nyitott, így a lábujjaim hamar átfagytak és elmerevedtek. Úgy osontam anyám után akár az árnyék a falakon. Sudár teste előttem imbolygott a hold fényénél, gyorsan és hangtalanul haladva előre. Szerencsémre a temetőbe igyekezett. Oda már becsukott szemmel is eltaláltam. Így nem okozott gondot kikerülni a rögöket, a kiálló gyökereket és a kutyák, ásta gödröket. Ez az egyetlen hely, amit szeretett. A dombon túl, ahol az öreg fűz állt, kezdődött a kripták kígyózó sora. Nemesek és gazdagok nyughelye volt ez. Ide ma már senki sem járt. A falu lakói talán két-háromévente jöttek fel, csak akkor, ha már a gaz emberi magasságot öltött. A kripták köve megkopott, a kúszónövények elleptek mindent. A falak csendesen dőltek egymásnak, már rég tudták, hogy a sóhajuk senkihez sem jut el. A faragot keresztek korhadva álldogáltak, a kőangyalok szárnyai erőtlenül pihentek. Az elmúlás, itt tényleg megérintett mindent.

            Anyám az öreg gróf kriptájába surrant be. Gondolkodás nélkül követtem. A falhoz lapulva egy sötét sarokba kerestem menedéket. Csak remélni tudtam, hogy ziháló lélegzetem nem árul el. Patkányok nyüzsögtek mindenhol. Az egyik elsuhant kezem mellett. Ez volt a szerencsém. Az általam keltett zajt a rágcsálók rovására lehetett írni.

            Halk suttogás áradt felém. Anyám hangját ismertem fel. Szavai tompán koppantak a falakon. Egy rigmust kántált. Esőt és szelet hívott, napot köszöntött és a tűzzel táncoltak a szavai. A csípője lassan ringott, lágyan mozdult minden szóra. De a dallamot csak ő hallotta. A levegő szenvedéllyel telt, de nem a testi vágyra jellemző rezgést keltve maga körül. Ez a lélekébredést jelezte.

            A falakon éhes lángú fáklyák gyúltak. Árnyékok menekültek, résekbe bújva nyüszített a sötétség. Összehúztam magam amennyire, csak tudtam. A falhoz lapulva reménykedtem, hogy nem vesz észre az anyám. Az anyám, aki olyan lett akár egy idegen. Néztem őt, és nem akartam mást, csak haza menni, és a dunyha biztonságában elfelejteni mindent. De elkéstem. Saját magam kergettem csapdába. Olyan hurokba dugtam a fejem, amire én kötöztem a csomót.

            Amíg félelmeimen rágódtam a teremben feltámadt a szél. A levegő kesernyével telt, áfonya és pézsmaillat lengett be mindent. Valahol a távolban dobok szóltak. Hívtak, mindkettőnket. A hangok úgy nyúltak el, akár egy vágyakozó asszony teste. Termékenységet követelt az éj. Olyan nászt, melyből a végzet születik.     

Anyám táncolt, és énekelt. Széttárt karjaiban a képzeletét ölelte. Teste csapzott lázban égett. Így ment ez talán órákon át. Nem tudom, hiszen elvesztettem az időérzékem, nem láttam a holdat, amiből következtethetni tudtam volna az idő múlására. Aztán egy pillanatra csönd lett. A fények elcsendesülve pihentek a falakon. A hely, várakozással telt, anyám térdre ereszkedve zihált. Alázatot sugallt most minden. Ballra tőlem a levegő sűrűsödni kezdett, míg tapinthatóvá nem vált. Árvalányhaj. Ez volt az első, ami az eszembe jutott. Igen, a levegő olyan volt, akár a szélben úszó árvalányhaj. Liliom illat kúszott az orromba. Csavarta akár a vén kupec a gebéi fogát. De itt nem volt senki rajtam kívül. Illetve úgy gondoltam nincs a kriptában anyámon és rajtam kívül senki. De megint tévednem kellett. Az ösztöneim zavarodottan villogtak. A tudásom, a hitem, azt súgta, hogy ahol a liliom illata jelen van, ott maga a szentség van jelen. De a zsigereimben, valami ott legbelül, úgy érezte menekülni, kell, mert ragadózó, jár a közelemben. Igazi kegyetlen vad. Így csak kushadtam, arra várva, hogy eltűnhessek innen. Már nem volt olyan vonzó, hogy megtudjam anyám titkát, már nem éreztem szükségét, hogy megtudjam az igazságot. Nem akartam már más lenni, mint az, aki voltam, egy magányos gyerek, aki az anya után vágyódik.

De az, az éjszaka mást tartogatott számomra, mert egy ismeretlen, suttogó hang a nevemen szólított.

– Gyere hozzám Lilith, gyere hozzám gyermekem…