haragvókék gondolataimba temetlek,
s, magammal húzlak ide…
ide le, lelkem csendjébe.
akár a tenger, úgy ölellek,
tajtékpárnára fektetlek, s, míg alszol
korallszívem, őrködik feletted.
sebeid halk morajjal gyógyítom, és hagyom,
hogy hűs kéjem véredben lángoljon.
egy hajnalon füled betapasztom, hogy ne halld
a hangom, mikor hozzád imádkozom.
szemedre kacér álmot csókolok,
ne lásd alázatba font mosolyom.
ne félj Kedves,
az alkony édes narancsával takargatlak,
hogy ne fázz a mélyben,
itt lent, lelkem csendjében.
így őrizlek…
akár eretnek gondolatot,
anyám márványarca mellett, az oltáron.
szent szavakkal dicsérve,
hullámsírba temetve,
velem maradsz örökre
itt lent a mélyben,
lelkem csendjében.