Isten kárhozata /A tizedik álom/

2007 április 30. | Szerző: katha |

             

Az engem szólító hang, test nélkül lebegett a kriptában. Fogalmam sem volt honnan jön, és merre kellett volna figyelnem. Meglepetten forgattam a fejem, és elővigyázatlanul bújtam elő rejtekemből. A falak szinte azonnal elfoszlottak. Kitágult a tér, valahogy olyan érzésem támadt, mintha víz alá nyomnának. Anyámat figyelmen kívül hagyva forogtam körbe- körbe. Megbabonázva kutattam, de nem érzékeltem semmit. Pusztán a csend és a hideg volt valóság. Minden egyéb látomásszerűen lüktetett körülöttem.

Bódulatomból anyám térített magamhoz. Arcon ütött. Oly nagyon, hogy hanyatt estem. Nem tudtam mire vélni a tettét, és azt sem, hogy mért tette. Talán féltett, vagy féltékeny lett. Vagy egyszerűen a dühét vezette le. A szemében furcsa fény gyúlt, könyörtelen.

– Mit tettél te átkozott? – fröcsögte az arcomba. – A halálom hoztad el! – üvöltötte. Ismeretlen szavakat kiáltott felém, közben fel alá rohangált. Néhány perc múlva kimerülten rogyott mellém. Sírt és ölelt, de nem szólt egy szót sem. Akkor, ott arra a néhány pillanatra újra az anyám volt. Aki szeretett, aki figyelt rám, aki törődött velem és szólt hozzám.

              Szerettem volna a gondolataimat szavakká szelídíteni. Szerettem volna megölelni őt. Szerettem volna, ha elvetélt vágyaim újra élhetnének. De, mikor megpillantottam az arcát, már tudtam, holt álmokat dédelgetek, mert sosem látott ridegség vonta be minden vonását.

Eltolt magától és felállt. Kopott szoknyáját porolgatta, mintha semmi sem történt volna az előbb. Elhúzódott mellőlem. A lehető legtávolabb állt meg, ott, ahol nemrég megbújtam. A testét ekkor, elnyelte a sötétség.

– Gyere hozzám Lilith, gyere hozzám gyermekem! – újra szólított a hang. De már nyoma sem volt a kedvességnek. Pattogó, rövid szavak voltak ezek, olyanok akár egy jól irányzott korbácsütés. Bal felől jött, onnan, ahonnan anyám eltűnt az imént. A levegő sűrűn kavargott, száraz és vészterhes ígérettel. Felálltam, és mint apám egy kiadós tivornya után szokott, bódultam lépkedtem a megadott irányba. De nem volt ott semmi.

Letérdeltem. Kezem az öreg földet markolta. Nyomokat kerestem, négykézláb kúsztam, és kutakodtam a vaksi fényben. De csak por volt mindenütt. Csüggedten bámultam a falat. Valamiféle csodára vártam tán, ami megoldást kínál és elragad innen. Biztonságos helyre, vissza a valóságba.

De nem így történt. Valami megragadott. Lábaimnál fogva húzni kezdett a kripta belseje felé. Fogalmam sem volt mi lehetett a támadóm, ugyan, úgy ahogy arról sem hova is akar vinni. Görcsösen markolásztam a talajt, sikoltoztam és segítségért kiabáltam. De csak a patkányok nyüszögő kaparászása volt az egyetlen válasz.    

Nem tudom meddig tartott, azt sem hová kerültem. Az utolsó emlékem az volt, hogy bevertem a fejem a kőkoporsó szélébe.

Fáztam, úgy, mint mikor félálomban a lerugdalt dunyhám próbálom vissza húzkodni magamra. A testem köveken hevert. Zsibbadt félelem. Ez volt az egyetlen érzésem. Nem érdekelt, hogy hol vagyok, nem érdekelt mi történt. Csak haza akartam menni. Meleg tejet inni, és ágyba bújva elfelejteni mindent.

Véresen ragyogott a hold felettem. Rég elátkozott imát vonyítottak a farkasok, a közelben egy erdő sírt. Az ágak holtan hulltak a kietlen földre. Villámlott. Alakja arcot formált, elfeledett ősök érzése és vágya reszketett benne.

A szél, akár egy nyughatatlan gyermek, a hajamba kapott. Lökdösött. Kellj fel te balga, az Urunk már vár. Ezt súgta. Felálltam, és hagytam, hogy vezessen. Szökdécselt és nevetve figyelte hogy csetlek, botlok a sziklákon. Az, az érzésem támadt, hogy élnek. Lélegeznek a talpam alatt. Simogatnak. Hisz már vártak rám.

Eszembe jutott, anyám egyik meséje. A kövek asszonyáról. Azt mondta, hogy hajdan, valamikor az idők kezdetén, mikor még az Elfeledett Istenek köztünk éltek, volt egy fiatal lány, aki az Öreg hegy lábánál élt, magányosan, társ és szerelem nélkül. Esténként a hold csak neki fénylett, a szél úgy susogott, akár a hárfa hangja, ő meg csak táncolt. Minden mozdulata, akár a lágyan omló selyem. Egy idegen sétált egyszer arra, és az ágak közt bújva megleste tánc közben. Látva sudár testét, bársony bőrét, körte csípejét, és asszony combjait feléledt a vágya. Tisztátalan gondolatoktól szítva lépett elő. A lány látva közeledtét, abbahagyta táncát, és ijedten bújt a sziklák közé. Oltalmat remélt. Ekkor az ég elfordította a tekintetét. Szépséget keresve tovatűnt a szél. Csak a kövek maradtak. Mozdulatlanul védték a gyermeket. A férfi mézes mázos szavakkal édesgette magához a lánykát, kérte ne féljen, hisz nem bántani jött őt, hanem szeretni, titkokat súgni, és édes vágyba merítkezni vele. De a tisztátalan vágy halált szült azon az éjjelen. Mert a gyermek futva menekült, és a hegy szakadékába zuhant. Testét napokkal később találták meg a pásztorok. Oda temették őt, ahol élt, a kövek közé, hol méltósággal pihen máig. Az Öreg hegy sírt utána, táncát kereste a szél, a hold, fénytelen lázban izzott hosszú időn át. Az Elfeledett Istenek ekkor összegyűltek, mert látták, hogy szenved a lány nélkül a természet. Kiemelték a földből a testet, és élővé változtatták egy utolsó tánc erejéig. Minden boldogan ragyogott újra. Ekkor az Istenek kővé változtatták a táncoló lányt. Így született meg a Kövek asszonya. Ki emlékeztet minket, hogy mindenben ott az élet, és a halálban a megnyugvás. A kövek pedig az elsuttogott, de sosem teljesült álmok őrzői lettek. A Kövek Elfeledett Istene pedig elégedetten mosolygott.

A szél, felerősödve terelgetet tovább. A fennsík ismeretlen volt, és elégedett. A lények, akiket ott láttam kíváncsian, néztek felém, néhányan gúnyosan sziszegtek rám, de volt olyan is, aki fejet hajtott. Akadt itt mindenféle szerzett. A Biblia lapjairól ismert démoni arcok bámultak az arcomba, ugyan úgy, ahogy pogány mesékből életre kelt pokolfajzatok és tünemények. Láttam én mindenfélét, csak fajtám bélit nem. Embert, egyetlen egyet sem fedeztem fel.

A kövek is elcsendesedtek a talpam alatt, mikor elé értem. Ott ült velem szemben, egy sziklán. Egy faragatlan, nyers kő. Hát csak ennyit érdemelt?

Idegen volt az arca, teste lágy, szinte alaktalan. Nem érzékeltem határozott körvonalakat, és nem éreztem illatot sem körülötte. A szem, csak a szeme volt ismerős. Olyan volt, mint anyámé, és a szomszéd völgy asszonyáé. Cserzett barna, melegen fénylő és oly távoli akár a szivárvány.

– Lilith, lányom- ezt suttogta

            Az ébredés kegyetlen volt, apám hatalmas keze úgy ragadott meg akár egy karvaj. Csurom vizesen, szürkére fagyva lógtam a kezei közt. A jeges víz rám fagyott. Apám üvöltött, és a vállára dobva hazacipelt.

– Asszony! Itt a fattyad, most halásztam ki a folyóból. Indák közé tekeredett.- Ordította, ahogy a torkán kifért. – Hagytam volna megdögleni az átkozott kölkét…- morogta, míg az ágyra dobott, majd káromkodva kiviharzott a szobából.

            Az anyám fölém hajolt. Mosolygott. Apám szeme suttogtam. De úgy tett, mintha nem hallana. Vizet forralt, ruhástól belenyomott, és várt. Miután átmelegedtem, kiemelt, levetkőztetett, és felszárította a bőröm és a hajam. Szegfűszeg és fahéj olajjal dörzsölte át a testem, majd egy tojássárgáját kevert a meleg tejbe. Ezt diktálta belém kortyonként. Az utolsó, amire emlékszem mielőtt elnyelt az álom, a szavai voltak.
– Meg kellett volna fulladnod, én, szegény elátkozott gyermekem…