most, hogy megérint a halandóság
a szárnyak súlya már nem is oly nehéz
imák hazugsága
kezek ráncos magánya
a mindenség…
ki nem mondott fohász
reszkető szenvedély
s, könnyek
talán egyszer
valaki
értem is sír
a templom lépcsőn
koldus alszik
– akár egy gyermek
körmei alól piszkálja
mocskos álmait
a reggel szürkesége
akár a szüzek gyönyöre
ájtatos élvezet
tudod egy napon
barna hant lesz paplanom
fejfán egy név
ez lesz mindenem
örökül ezt hagyom.
s, talán a szavakat
a percek szépségét
mi megigéz
egy fakósárga lepke szárnya
– tudom most nevetsz
nekem megváltás
hiszem
így mosolyog az ég
angyalok és démonok
– jaj ez a te világod – mondod,
hidd meg tán hazug de szép
álmodom
mi mást tehetnék
mert az imáim
elkoptak már rég.