Napokig feküdtem eszméletlenül. A testem nem kívánkozott vissza. Nincstelen üresség, hát ennyi jutott nekem. Anyám óránként bejött hozzám, megsimogatta a fejem, és meleg köveket dugott a párnám és a dunyhám alá. Rózsakvarc és holdkő. Ezek megvédenek, mondogatta a merev testemnek. Hallottam őt, kiáltani szerettem volna, de valami arra késztetett, hogy hallgassak. Kínomban a nyelvembe haraptam. Meleg vér fröccsent a számban. Nem nyeltem le, hátha megfulladok tőle. De az utat talált magának a szám szegletén, és a párnára folyt. Furcsa jeleket rajzolva a huzatra. Anyám látta. Gyorsan kihúzta, és újat gyömöszölt a fejem alá. A párnám pedig a tűzbe dobta. Sisteregve kapott a láng a tollak után. Nem láttam a rajzot. Szerettem volna hinni, hogy csak az anyám képzeletében nyertek értelmet. De tudtam, tévedek.
Két nap után imádkozni kezdtem. Arra kértem az Isten, hogy hagyjon elmúlni, hagyjon végre csendben meghalni. Soha sem vágytam még ennél jobban semmire. De az Úr, csak a szolgáihoz kegyes. Egy fattyú kérése nem számít. Talán meg sem hallotta a szavam.
Elkeseredésemben, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már a Mindenható megsüketült irányomban, akkor magához a Sátánhoz fogok fohászkodni. Már a gondolat is halálra rémített. Még a beleim is mocorogni kezdtek, remegtek akár a szomszéd kutyája télvíz idején. No, ez jó jel. Annak kell lennie. Ha már a gondolattól a frász kerülget, az ima biztos, hogy elpusztít. Így belefogtam. Nem magyarázkodtam, nem kerítettem nagy feneket az egésznek, egyszerűen kimondtam a vágyam. Meg akarok halni.
Vártam. Sokáig. Ébren feküdtem, tűrve, hogy anyám mosdat, fésülget, és simogat. Vagy mélyen aludtam. Az álmok messze kerültek. Talán féltek tőlem. Úgy ahogy én rettegtem az élettől, és saját magamtól.
Két hétig ment ez így. Akkor eljött hozzám az Asszony. Anyám csak így hívta őt. Nem is emlékeztem arra, hogy kimondta-e valaha a nevét. Ugyan, úgy ahogy az enyémet sem.
Sugdolóztak. Nem volt a hangjukban sem, félelem sem öröm, csak valamiféle furcsa dallam. Mintha énekelnének. Egyszer egy kereskedő mesélt, hogy valahol messze, messze tőlünk hatalmas vizek vannak. Azokban a sötét és hatalmas vizekben hatalmas halak élnek. Fekete- fehérek. Ezek az állatok valaha a szárazföldön éltek, és akkorák voltak akár a farkasok. De az elszaporodó ragadozók elől a vízbe menekültek. Lábaikat, szőrüket elhagyva halakká lettek. De az emlékeiket megőrizték, a sötét és hideg víz alatt is. A szárazföldön nem hallattak hangot, csak maguk közt azt is nagy ritkán. A kereskedő azt mondta, hogy azért, mert féltek. Féltek a fogaktól és a véres életüktől. De a vízben megízlelték a szabadságot., megismerték a biztonságot. Örömüknek hangot adhattak végre. Elkezdtek hangokat kiadni újra. Más közegben másként szólt a szavuk. A hangjuk hosszú, lágy, grafitszürke dallammá lett. Aki hallotta már őket, azt állította, hogy énekelnek az állatok. Így beszélnek egymással. A falu népsége kinevette a kereskedőt, bolond akár a portékája, legyintettek és otthagyták őt a főtéren. Anyámmal ott maradtunk, és végighallgattuk a történeteit, és vettünk tőle fából faragott cipőket, amire tulipánokat és nyíló virágokat festettek. Sokáig mesélt az éneklő állatokról. Azt mondta, mikor először hallod őket, olyan mintha farkasok vonyítanának melletted. De ha kibírod, és tovább hallgatod őket, a hangjuk megszelídül. Ilyennek képzeltem a szobám suttogását. Így énekelnek a halak. Így suttogott a sarokban a két asszony. A bálnák hangján beszélgettek.
Észre sem vették, hogy felébredtem. Néztem őket, és előkúszott egy emlék. A férfinek, aki az apámnak nevezte magát, annak volt olyan a szemem akár az anyámé, és az Asszonyé. Meglepett a felismerés, hogy emlékeztem az Asszony szemére, de arra nem, hogy mikor is találkoztunk, vagy egyáltalán találkoztunk-e valaha.
Hirtelen csend kúszott a szobába. Feszes, és hideg. A két asszony felém fordult. A szemükben fény izzott, mély és rémisztő. A félelem bebújt a dunyhám alá, és lassan kezdett kúszni a lábszáramon, hogy ellepje a testem, és felfaljon. Minden hajam szála égnek meredt, a szőr a karomon, szinte sikított. A gondolataim sisteregtek akár a nyársra húzott szalonna zsírja a lángok közt. Szerettem volna bebújni a takaróm alá, hogy megvédjen, ahogy eddig oly sokszor már. De most, amikor a legjobban kellett volna, nem ment. Cserbenhagyott a dunyha, cserbenhagyott a testem.
Ahogy néztek egyre közelebb, kerültek az ágyhoz. Nem értek hozzám, csak a szoknyáik súrolták a párnám szélét. Anyám félretolta a dunyhát és mellém ült. Az Asszony pedig mellé a kis hokedlire, amit csak őrzőnek neveztünk. Mindig ezen ültünk, ha egy beteg mellett kellett őrködni. Most engem őrzött a szék, és rajta az idegen. A hold hirtelen észbe kapott és bevilágított az ablakon. Anyám sosem húzta be a függönyt, szerette a kerek arcát. Mindig azt mondogatta, a hold az árvák álmát őrzi, és utat mutat annak, aki kéri. A nap meleget ad lányom, de a hold túlélni tanít.
Odakinn az udvaron hangok éledtek, zaj bújt a bokrok tövéhez. Egy csoport farkas merészkedett a kerítésen belülre. A ház felé fordulva ültek egymás közelében. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy minket figyelnek. Halkan, hisztérikusan felnevettem. Megőrültem! Egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy elborult az elmém. Biztosan túl sok vizet nyeltem, vagy az átkozott imám végre meghallotta a Gonoszság, és eljöttek értem a fekete árnyak. Az állatok valószínűleg meghallották a nevetésem, vagy megérezték a tébolyom, mert vonyítani kezdtek. Éhes hangok törtek elő a torkukból, nyáluk cseppekben hullt a fűre. A szemükben a hold fénye vibrált.
Sikítozni kezdtem, kapálódzva próbáltam menekülni, de a testem görcsös rángása lehetetlenné tette. Anyám ekkor elsírta magát. Felállt, csitítani próbált, de félelmemben belekaptam a karjába, mély sebet marva belé. Ekkor az Asszony felállt. Gyorsan mozgott és határozottan. Anyámat az őrzőre parancsolta, nekem pedig lekevert egy nagy pofont. A keze úgy csattant akár egy ostor a megvadult barom hátán. Egy villanásnyi időre megmerevedett minden. A következő pillanatban az arcom égő fájdalommal rángatózni kezdett. A döbbenet elcsendesített.
– Senki sem akar bántani gyermekem!- a hangja olyan volt akár a gyűrt fátyol.- Segíteni szeretnék neked, hogy felépülj és megtaláld a válaszokat, amiket oly régóta keresel.- Anyámra pillantott, majd rám. Testvérek vagyunk, anyád az egyetlen húgom. A farkasok pedig a gyermekeim. A falka a te családod is Lillith. Feküdj nyugodtan, és figyelj a hangúkra. Meg kell tanulnod megérteni a szavuk, mert ők emberek. Álmodó emberek. Akiknek a szívük mélyén ott él a farkas. Csak nem tudnak róla. Álmukban, a vágyaikban felöltik igazi alakjuk, és eljönnek hozzám. Hogy erőt gyűjtsenek, hogy tovább élhessenek. Megnyugvást lelnek egymás közelében, és hitet az őrzőktől. Tőlem, pedig fényt, ami a lelküket táplálja.
Míg beszélt a farkasok hangja felerősödött. Egy idő után képtelen voltam már az Asszonyra figyelni. A vonyítás egésszé állt össze, összefüggő dallammá, akár a bálnák éneke.
Az utolsó, amire emlékszem az, az illata volt, sült gesztenye és liliom. A magány és a szentség illatai voltak ezek. Ugyan az, mint anyámé hajdan…
Mikor felébredtem a kert csendes volt, a nap magasan járt, anyám pedig a konyhában éppen akkor szedte ki az aranyszínűre sült kenyeret. A farkasok és velük az Asszony eltűnt, nyomuk sem maradt. Felültem, a gondolataimat kiszorította egy érzés. Éhes voltam. Kibújtam az ágyból és mezítláb, a konyhába botladoztam. Anyám nem szólt semmit, csak elém tette a kenyeret. Gőzölgő melegsége körülölelt…
Ez a világ gonosz lányom, tele van átokkal és ármánnyal. A kapzsiság és a gyűlölet lassan elfed mindent. De van remény, mert a szeretet a pokolban is képes virágot bontani. Elég egy gondolat, elég egyetlen akarat. Minden ember jónak születik, a legsötétebb lélekben is megbújik a fény.- A szavak az Asszony szavai, talán a foszlós kenyérből bújtak elő, minden harapásnál újabb és újabb mondat. De nem foglalkoztam vele. Tömtem a hasam, mint bármelyik más éhes gyerek, és arra gondoltam, hogy soha többé nem leskelődök anyám után.
Anyám mintha hallotta volna a gondolataim, megfordult és rám nézett. Széles mosolyra húzódott a szája, a szemében pedig újra felvillant az a régi jól ismert, és vágyott melegbarna fény. Még nem tudtam, hogy akkor látom őt utoljára mosolyogni…