Még gyakran képzelem,
hogy mögém lépsz,
karod átölel,
ajkad lágyan érint,
míg ujjaim keresik kezed,
és fülembe súgsz…
Tudod oly kedvesen,
csak néhány szót,
mit szeretek
-bár azt sem tudod mik ezek.-
Majd felnevetsz,
huncutul akár egy gyermek.
S míg ölelsz
tested melegét élvezve,
megélem a reggelt
-nélküled.-
Kettőnk helyett nézem a kertet,
bámulom a tegnap épített hóembert,
miből hamarosan csak tócsa lesz,
az orrából mókus eledel.
Az ócska lábost meg eltesszük jövőre
-mire tán sosem mondjuk közös lesz.-
De nem számít,
mert csak képzelem,
hogy itt állunk az ablak előtt
kettesben, és bámuljuk
a havas kertet,
meg a hóembert,
-mit talán soha nem építesz nekem.-
A mókusok így éhen vesznek?
Áh!
Most nem számít ez sem,
mert csak képzeletem játszik velem.
Állok csendben,
és érzem, drága mulatság a reggel veled,
mert papucsot húzni elfelejtettem…
Jöhet a forró tea, hogy átmelegedjek.
Így, most azt képzelem,
hogy megkérdezem:
– iszol velem egyet?
Míg forr a víz,
citromot szeletelsz
-emlékszem, egyszer azt mondtad így szereted.-
A filterért nyúlva
enyémhez ér a kezed
mosolyogva csókot csensz,
és én felnevetek,
-mert szeretlek?-
mert egyszerűen jól esett
megélni veled a reggelt.
Hazudni újra meg újra.
– jaj! Ezért a pap,
ezer vagy tízezer
miatyánkot is rám róna-
hogy, ez nem csupán képzelet,
hanem tényleg itt vagy velem.
Ölelsz, súgsz, csókolsz és szeretsz!
Citromkarikákat rágcsálva
bejelented, hóembert építesz nekem.
-a mókusok hálásak lesznek!-
és a kalapját, a lyukas lábost
eltesszük jövőre,
a kettőnk közös telére,
-mit nem tudok milyennek képzeljek.-
Vagy ezt szabad-e?
Szeretni téged,
és hagyni, elragadjon a képzelet.
-De mitől féljek?-
Hisz ez csak egy hóember
répaorral, kalappal,
megy egy csésze tea,
friss citromkarikákkal,
és néhány pillanat
mit elképzeltem
-nem pillanatokból áll az élet?-
nélküled.