Isten kárhozata – A tizennegyedik álom

2007 augusztus 30. | Szerző: katha |

 

 

 

A lángok úgy ölelték, ahogy engem az anyám, azokon a hideg és félelmetes éjszakákon, mikor apám részeg ütlegétől menekített a pajta végébe. A szalma büdös volt és izzadt, az állatok kipárolgásától pedig oly nehéz a levegő, akár a padlás gerendán lógó szalonna zsíros illata. A törek felsebezte a bőröm, és olyan helyre is utat talált, amiről nem is sejtettem, hogy létezik rajtam. Anyám halkan nevetett a sirámaimon, és csak simogatta a lábam szárát rendíthetetlenül. Azt hiszem, ha maguk a jég kék ég angyalai kérték volna, hogy hagyja abba, akkor sem tette volna meg. Nézte a könnyektől fénylő arcom, szoknyája szélével törölgette a taknyos orrom miközben halkan mormolta az imáit. Az öreg Istennel pörölt, számon kérte rajta a lila foltjaim jogosultságát. Ilyenkor volt úgy, hogy sírni sem mertem, mert féltem, hogy megzavarom a magányát.

Néztem a lángokat és ugyan az a rettegő áhítat járta át a lelkem, mint amit anyám karjában éreztem. Fáradt testem a nővel együtt sikoltott, a görcsök ugyan úgy tekeregtek bennem, mint ő a máglyán. A vihar elillant. Rajta kívül az egész falu eljött a halál születését ünnepelni. A tömeg elsodort a bitófa tövétől, ahová fáradságosan befúrtam magam. Mindenki közelebb és közelebb próbált jutni, hogy minél többet láthasson az eleven hús égéséből, és minél többet szívhasson magába a felszabaduló szagokból. Átgázoltak rajtam, mintha csak egy, az útban tébláboló kóbor kutya lennék. Lábak tiportak rám, könyökök fúródtak belém, és pillanatokon belül a főtér szélén találtam magam, éppen a mézes bolt tövében.

A hízott Molya asszony az asztalon hagyta a mézes tésztát. A szemem sarkából láttam, hogy a macskája a közepén üldögél, és az apró csomókba mélyeszti a körmét. Gyors mozdulatai élvezetéről árulkodtak. Be kellett volna zörgetnem az ablakon, el kellett volna kergetnem az állatot, de nem tettem. Inkább a gazdáját figyeltem. Az asszony háta ugyan olyan ívben hajlott akár a foltos állaté. Hasonló volt a tartásuk és a mozgásuk is. Egymássá lényegültek az évek alatt. Molya asszony szeme résnyire szűkült, mikor a várakozás zöld csillámai megjelentek benne. Felső ajkát kicsit felhúzta, izgalmában kidugta a nyelvét. Ha ezt egy gyerek tenné, biztosan úgy húzná nyakon a kölköt, hogy az előre bukna. De Molya asszonyt ez most nem érdekelte, ugyan úgy, ahogy a macskája, a tésztája és egyetlen gyerek sem. Új érzések születtek benne. Megértette, hogy a szokatlan bizsergés, ami elborította a testét, nem más, mint sóvárgó, beteges vágy. A látványért, azért, hogy végig nézheti egy asszony halálát, azt, ahogy a lángok szétmarcangolnak egy fiatal testet. Irigység táncolt a vonásain, ahogy a hasonmásom testéről a bakó, aki nem mást volt apám egyik ivócimborája, letépte málló szövetzsákot. A lány mellei akár két érett barack úgy buggyantak elő a szövet dörzsölő fogságából. Mellbimbói hol ráncossá zsugorodtak, hogy kisimultak, akár egy alvó csecsemő arca. A mézes asszony és a halálraítélt együtt reszketett. Az egyik a félelem, míg a másik az élvezet fogságában vergődött.

A macska elunva játékát puhán leugrott az asztalról. A tésztán szürke szőrcsomók és karomnyomok éktelenkedtek. Valaki holnap majd megeszi a mézeskalács emberkéket, és arra fog gondolni, hogy furcsa a leharapdált fejek íze. De nem fog visszamenni a szokatlanul csendes és mindig nyugodt Molya asszonyhoz, hogy megkérdezze miért. A mézeskalácsot sütő asszonyt pedig élete végéig gyötri majd a bűntudat, mert engedett a gonosz csábításának. Ezen túl majd hetente háromszor megy templomba, és a gyóntatószéken kuporogva még több szuvas hazugsággal traktálja a papot. Szorgosan morzsolja majd a rózsafüzér megkopott gyöngyeit, és várja az éjszakákat. Mert mikor majd leszáll az éj, visszatér hozzá a lángokból és az égett test kínjaiból éledő vágy. Ő pedig újra enged, és tiltott mozdulatokkal keresi meg saját teste gyönyörét.

Hirtelen felhangzott a pap hangja, élesen fúrta át a zsivajt. Olyan csönd kerekedett, mintha maga Jézus emelkedett volna szóra a rögtönzött szószéken. A feltámadó szél belekapott az Atya karmazsinvörös, hímzett köpenyébe, alá bújt, és ahol csak tudta beleharapott. A férfi hangja ettől élesebb, szinte sikoltóvá lett. „Dühösek az égiek” dünnyögte maga elé az uradalom kishölgye, aki maga is rokonságával ott ült a szónok jobbján. A gyermek végig lehunyta a szemét és lehorgasztotta a fejét. Fülére tapasztotta finom kis kezét és a puha harisnyába bújtatott lábát dühödten lóbálta. Néha, néha, ki tudja, talán készakarva, belerúgott a közelében magasodó férfiba.

A fák csak álltak, leveleik ernyedten lógtak, a madarak félszegen kuporogtak a fészkeik biztonságában. Néhányan a szárnyuk alá dugták a fejük. Egyszer anyám azt mondta, így álmodik az élet. Nem tudom. Az állatok eltűntek a közelből, a vackukra menekült mind. Csak a farkasokat láttam a temető dombjain. Összegyűltek. Vad búcsúzik vadtól… ez járt a fejemben. Az Atya szavai eleinte el sem jutottak hozzám. Káin bűnéről és az asszonyok szerepéről harsogta az igét. Azért imádkozott, hogy a jelen lévő összes asszony és gyermek lelke szelídüljön Tábita tiszta lelkévé. Tábitáról mesélt, akit a Szentírás bár keveset említ, mégis sokatmondó és dicsérő szavakkal illet. Önzetlenségét, adakozás, szelíd áhítat és önfeláldozás… efféle fénylő szavak pattognak képmutató szájból. Próbáltam kizárni magamból mindent, ami még borzalmasabbá teszi azt a délutánt. A prédikáció is ilyen volt.

Néztem a tömeget, és a felettük pöffeszkedő urakat. Néztem az arcokat, majd a házak falát, a mocskos kövezetet, a port és a lábfejem. Mindenre néztem én, csak a megkötözött lányra ne kelljen néznem. Az elkínzott arca az enyém, loncsos haja az enyém, és a teste bár girhes és sebektől fekélyes az is az enyém. Ő vagyok. Ő voltam és ő is maradok örökre. Míg a prédikáció alatt korbáccsal verték, így nyomatékosítva Isten első számú szolgájának szavait, míg keserűvízzel itatták a kiválasztott asszonyok, míg mezítelen testét köpködték, és átkokat szórtak rá, ő csak nevetett, és őrült boldogságban vonaglott minden pillanatban. Meglepett az ereje és meglepett a vadság, ami körül vette. Csak akkor merevedett meg, mikor anyám mellém lépett. Nézték egymást, csendben. Anyám a tömegbe veszejtette könnyet. Magához ölelt, de a szemét le sem vette a lányról. Őt ölelte. A hajam az arcomba húzta, nehogy bárki is felfedezhesse hasonlóságunk. Őt védte. Nyögve súgta a fülembe szereltek én édes magzatom, izzó vérem. Neki súgta.

Mikor a felcsapó lángok belé martak sikoltott, majd rám borulva zokogni kezdett. A körülöttünk állók, csak azt látták, amit látni akartak, egy nő, a lányára hajolva rázkódik Biztosan nem bírja a gyomra szegény párának.

És abban a pillanatban mikor az idegen lány felsikoltott, anyám rám nézett és hideg, elcsukló hangon ennyit mondott. A nővéred érted hall meg Lillith. Majd a lángok felé fordította az arcát és motyogni kezdett.

 A máglyán sikoltott a lélek, mert pusztult a test, a tömeg zúgott, mert életre kelt a nyálcsorgató élvezet, az anyám motyogva pörölt Minden Élő Urával, a farkasok hangosan vonyítottak felénk. Én csak álltam és nem tudtam, mit kellene a borzalmon túl éreznem.

 A soha meg sem születettnek hitt gyermek, aki akár a tojás, úgy hasonlít rám és a testvérem, mégis csak egy őrült idegen, az életét adja értem, és én azt sem tudom miért…

A szél, túlharsogva mindent, dacosan üvöltött, belekapott anyám hangjába, felém sodorva néhány szót, mit ismételgetett.

„Amanda, én édes gyermekem…”