Isten kárhozata- A tizenötödik álom

2007 október 12. | Szerző: katha |

 

 

 

            Anyám hitt abban, hogy minden ember eredendően jó. Csak a hétköznapok sodra változtatja meg, hogy mit hiszünk tisztának, és mit hiszünk jónak. Egyszer felvett a porból egy régen eldeformálódott rézgarast, a tenyerembe tette, és azt mondta, látod lányom, te csak átlépsz rajta, neked csak értéktelen kacat, másnak lehet, hogy ez a rézdarab maga a megváltás. Elég értetlenül néztem rá, mert elmosolyodott és félre állított az út szélén. Odament egy fiatalasszonyhoz, és valamit a fülébe súgott. Az asszony úgy kapott a garas után, mintha az, legalább egy öklömnyi aranyrög volna. Szemében bűvölet és csodálat csillant, ahogy az ajándékát nézegette. De ahogy valaki közeledett felé, résnyire szűkült a szeme, és melléhez rejtette a rézdarabot. Úgy illant el, mintha ott sem járt volna aznap. 

– Azt mondtam neki, hogy ezt a rézdarabot magának a Madonnának a könnyiben fürdették meg valaha, és ezért áldást és örök ifjúságot szór a tulajdonosára. – súgta anyám a fülembe, majd kézen fogott és elindultunk hazafelé. 

            Én is próbáltam hinni az eredendő jóságban. Próbáltam hinni a törvény erejében, és görcsös akarással győzködtem magam, hogy igaz anyám szava. Ő hitt benne, és abban is, hogy én is képes vagyok hinni és látni az emberek jóságát és tisztaságát.

            Anyám halott. Tíz év telt el, hogy a kezeimmel kapartam ki a gödröt, amiben örök nyugovóra tért. Akkor, ott a sírjánál, megfogadtam, hogy hinni fogom a szavát, feltételek és kérdések nélkül engedelmeskedek az általa megismert törvények szavának.            

            Soha nem kért számon semmit, egyetlen egyszer sem szidott le, vagy kiabált velem. Tudtam, hogy érzi a gondolataim, megérzi minden vágyam és kétkedésem. Mosolygott a lelkemben élő árnyékok sziluettét nézve, sőt, az után az éjszaka után, ami elvette tőlem az anyám már mosolyogni sem mosolygott kétkedésemen, csak elfordította a fejét.

            Az árnyékok pedig egyre kíváncsibbak és élelmesebbek lettek, egyre gyakrabban bújtak elő rejtekükből. Aztán egy idő után, selymes körvonalaiknak már nyoma sem volt, éles, karcos vonásaik felsebezték a lelkem. Szerettem volna én is elfordulni tőlük, szerettem volna örökre elfeledni a sötétséget.

            Néhány évvel anyám halála után egy asszony költözött a falunkba. A mellettünk lévő magány rágta, öreg kis házat vette meg -alig néhány garasért- a jegyzőtől. Nem ismerte őt senki, azt beszélték messziről érkezett ide, a távoli hegyek homályán túlról. Ismeretlenül is szerettem őt. Vonzott puha tekintete, járása, mely súgta a gondolatban mindig oly messze jár, barna szemének szomorú szarkalábai és a keze. Énekeltek a mozdulatai. A pillangók szárnyára elékezeztetett minden érintése. Idegen volt köztünk. De nem csak köztünk. A világunkban járt idegenként.

Meghúzódva figyeltem őt, bízva a hajnali köd sűrű csendjében. Minden áldott reggel kijött a házból, áttetsző selyembe bújtatott teste reszketegen hajolt meg az ébredező nap fénye előtt. Dús nőiessége lüktető fényként vette körül, életet lehelt még a semmibe is. Képtelen voltam kitalálni a korát.

         Egy reggel mikor egy félholt bokor tövében leskelődtem utána, felegyenesedett és elindult felém. Annyira meglepődtem, hogy képtelen voltam menekülni. Szégyenem tovább fokozta, hogy orra buktam előtte, mikor oda ért, mert a lábaim elgémberedtek a hidegben.

         De ő nem zavartatta magát, a vékony kis köpenyében mellém kuporodott a kemény földre. Magához ölelt és szép lassan átmelengette a testem. Néma mozdulatokkal simogatta a hajam és a hátam. Sokáig nem beszélt. Csak ült és az eget bámulta.

– Látod? Most kel fel a nap. Most halt meg az Istenem.- Csak ennyit súgott. Felállt, maga köré fonta a karjait és hazament.

       Napokig nem láttam őt. Zavarodottan vártam rá minden reggel. Égetett a kíváncsiság. Magyarázatra vártam. Egy este meg is érkezett, kéretlenül és higgadtan.

Liten-nek nevezte magát. Azt mondta ez a népe nyelvén cseppet jelent. Harmat és vér. Élet és halál. Hit és hazugság. Ezt jelentette ez az egy kis szó. Ez volt az élete. Az őseiről mesélt, akik valaha a Holdat választották a Nap helyett. Hittek az erejében ugyan úgy, akár mi hiszünk Jézus urunk megváltó ígéretében. Hajnalonként kijárt a kertbe, és ujjának egy csepp vérével áldozott a haldokló Holdnak, azért, hogy ebből erőt merítve este újra fel tudjon ragyogni a sötét és mély égbolton. Azt hittem, ugyan úgy mint bárki más, hogy vérengző nép lehet az övé, furcsa és idegen rítusokkal, kiknek minden lépését hideg és értelmetlen áldozatok kísérik. Látta a szememben a félelmet, érezte, hogy elhúzódom mellőle. Fejét hátra vetve nevetett és magához ölelt. Egy csepp vér minden hajnalban. Ennyi a mi áldozatunk az életért.

       Teltek a hetek, és én megismertem Liten-t. A magányát osztotta meg velem, így akaratlanul is többet adott, mint bárki is adhat. Erőt, hogy egyedül is lehet hittel, büszkén és reménnyel élni.

       A napok peregtek, akár a forró homok az ember ujjai közt. Hallgattam a meséit, álmodtam vele az álmait, és sirattam minden meg nem született gyermekét. Így nevezte őket. Vágya elveszett virágait. Azt mondta, néha hagyni kell elhamvadni az érzéseket, hagyni kell, hogy az idő tegye a dolgát. Végtelen fájdalmat hordozott magában.

         Egy napon eljött velem anyám sírjához. Sokáig állt némán, utána pedig egy tűt húzott elő hosszú hamvas hajából. Gyakorlott mozdulattal szúrta meg az ujját. A vére lágyan buggyant és egyenesen a sír egyik virágának tövéhez cseppent. A föld pedig elnyelte. Arra gondoltam anyám húzta magához azt az apró cseppet. Így beszélget hát élő és a holt…

         Liten nem foglalkozott velem. A padhoz sétált és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Kezeit az ölébe ejtette, lábait szégyenlősen fonta össze. Tartása és szelídsége a Madonnára emlékeztetett. De a szeméből felém villanó tűz feketébe öltöztette. Ez a tűz megperzselt bárkit és bármit, amit megérintett vagy elért.

        A szél közénk lopódzott. A hajunkba kapott, ruhánk alá bújt és élvezte testünk borzongó melegét. Zavartam kapkodtam a fellibbenő szoknyám után. Liten hangosan nevetett. Megszentségteleníti a temető csendjét. A néma és átkos magányt, ami itt élt a sírok közt, kőangyalok szárnyát szaggatva, fákat növesztve a domb tetején. Ez járt a fejemben, még akkor is mikor hozzám lépett, megfogta a kezem és magához húzott. Egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Meg akar csókolni talán? De mire a kérdés végére értem ő már messze járt. Csak a pillantása maradt ott velem. Belém fúrta magát, és akár egy mélyre hatoló tüske égette a lelkem.

        Órákat ültem a padon, és észre sem vettem, hogy leszállt az est. A szél ekkor már bömbölve korbácsolta a csendet. A temető moraja pedig elnyomott minden más hangot. A távolban feltűnt egy farkas. Füleit hegyezve figyelt és várt. Ugyan úgy, mint a testvérem halálakor.

       A kriptákhoz már futva érkeztem. Asszonyok álltak egy sír körül. Dühtől égő arcok engedtek utat a földhalomhoz. Rög és por, elszáradt virágok és egy kéz. Fájdalom és rettegés ült az arcán. Ráfagyott, akár az üvegre a hajnali dér, véres virágokat rajzolva köré. Meztelen volt. Sovány teste mocskos valósággá lett. Liten feküdt előttem. Az egyik kezében tű. Talán védekezni próbált. Karja védelmezőn fonódott mellei köré. Sebek és zúzódások éktelenkedtek rajta. Egyik lába a rózsabokorban elakadt, a másik maga alá csavarodott. Még élt. Jobb szeme vizenyősen bámult a semmibe, bal szemében értetlen félelem és könnyek. Letérdeltem mellé. Lábát kiemeltem az ágak közül. Ahogy mozdítottam a rózsák szirmai hullani kezdtek. Szép pillanat. Olyan amilyen után egy nő vágyódhat. Leszámítva azt, hogy ezek a nem rég még tört fehér szirmok most véresek voltak. A másik lábát sikerült kihúznom a teste alól. Mennyire könnyű teremtmény is volt Ő. Nagyon nehezen lélegzett. Átfagyott testét jobb híján a kendőmbe bugyoláltam. Liten hálásan szuszogott. Már nem tudott beszélni. Csak feküdt a karjaimban. A ruhám meg csak itta szivárgó nedveit.

          Nem tudtam mi történt, és azt sem, hogy hogy történhetett meg ez a szörnyűség. A falu legbigottabb hívői magasodtak fölöttünk. Az öreg Lenanyó volt a vezetőjük. Ismertem őt kislány korom óta. Anyám tőle vette a festett ruhaanyagot és a zsákszövetet. Jó hírnek örvendő, szigorú asszony volt. A férje megszökött a cselédlánnyal úgy tizenöt éve. Azóta csúszta a templomot. Mellette a lánya állt. A kezében még ott volt a termetes husáng. A végén Liten haja. A lány úgy követte az anyját akár egy kivénhedt kutya.

         A többi asszonyt is jól ismertem. Anyám gyakran járt hozzájuk. Kihez dolgozni, kihez gyógyítani. Mindig nyájasak de távolságtartók voltak velem. Ők hívtak fattyúnak a hátam mögött. Ők tartották boszorkánynak az anyám, és ők voltak azok is, akik nem vádolták meg őt, majd később engem, mert függtek az idegen és éppen ezért félelmetes tudásunktól. 

           Most pedig itt álltak, dühödten és némán. Mindegyik szorongatott valamit. Kövek és botok. Ezekkel verték agyon Litkét. Látták az értetlenségemet. Egyszerre mindegyik szitkozódni és kiabálni kezdett:      

– A szégyentelen ruhátlanul táncolt a szélben!

– Simogatta a sírokat, és ráült a földhalmokra!

–  A Sátán nyelvén énekelt!

          Litke pedig hallgatott. Fejét az ölemben nyugtatva feküdt a földön. Csendben ment el. Talán mosolygott. Én meg csak ültem a sírhalmon, és az eget néztem. A sötétben felragyogtak a csillagok. Litke úgy hitte, hogy mindegyik a Holdisten könnye. Néztem őket, és tudtam, hiába a fény, hiába a ragyogás, már hideg és idegen marad mind.