A Falak már jó ideje nem árasztották a meghittséget és a biztonságot. Rég eltűnt belőlük a melegség, arcuk pedig maga volt a fásultság. Érzéseik megrepedeztek, perget róluk a Szóba vetett hit.
Sarkaikban a pókhálós Csend üldögélt, kinek néhány gyermeke a Falak réseiben bujkált, vagy éppen önfeledten nyújtózkodott az ablakok környékén.
Időről-időre megjelent egy söprűt tartó Kéz és elhessegette a szeleburdi kölyköket. Ez a Kéz hosszú-hosszú ideje nem hozott festéket a Falakhoz. Pedig egy gondos meszelés biztosan jobb kedve derítette volna őket. A Tisztaságot szerették volna vendégségbe hívni, mert amikor Ö eljött, a Falak díszbe öltöztek, kisimították gyűrött ruháik, megigazították elnyűtt kalapjukat. Kimondhatatlanul szerették a Tisztaság Asszonyát. Bókokkal halmozták el, ujjaik reszketve érintették törékeny testét és húzták magukhoz, hogy örökre ott maradjon velük. De az Asszony kitért a kezük közül. Hajlott, pördült, táncolt és már ott sem volt. Csak a nevetése dobott csókot a csalódott Falaknak. De a nevetés is elment, az Asszony pedig évek-óta feléjük sem nézett. Így a Falak szép lassan felhagytak a reménykedéssel, a várakozás örömteli érzését pedig mélyen, nagyon mélyen eltemették magukban, Úgy hitték, ha nem remélnek nem is, csalódhatnak többé.
Így teltek az évek, szürke egyhangúságban. A Falak csak álltak, nézték az arra járókat, és eltűrték a Betérőket. Szép lassan megnémultak. Egymáshoz sem szóltak többé már. Nem törődtek semmivel, már csak lélegeztek.
A Falak tövében Angyalok üldögéltek. Sokuk már mozdulni sem bírt. Lassan beleolvadtak a terembe. Nem küzdöttek, nem reméltek. Igaz nem is az ö dolguk volt. Isten egy gonosz pillanatában elvette tőlünk a Feledés örömét. Így a Falak közt elhangzott összes Szó, és Ígéret tombolt bennünk. Rágta őket, marta a lelkük.
Vérzett az angyalok lelke, és a lehulló, elfolyó cseppeket nem volt mi felfogja.Vérükkel együtt folyt el az Igazság. A Padló deszkái habár a hosszú évtizedek alatt megcsömörlöttek, mégis nyelték a vért. Jó részük már belefulladt az Igazságba. A még élő Deszkák pedig levegőt sem véve, csak tátották hatalmas szálkás szájuk és nyeltek amennyit csak bírtak. Várták a Halált. Hiszen az Igazság súlya kegyetlenebb teher volt mindennél.
Így teltek a napok, az Angyalok lassan pusztultak. Némelyik a térdére hajtotta a fejét, mások társuk vállára. De sokan, már túl sokan feküdtek a földön. A Falak néha lenéztek rájuk, és összeszorult a szívük. A Csend ilyenkor lemászott a sarokból és betakargatta Őket a pókhálóival. Ráparancsolt a gyerekeire, hogy maradjanak nyugton, és kérte őket nézzenek körül, hátha találnak néhány Igaz Szó vagy Szeretet morzsát, amit az Angyaloknak adhatnak. A gyerekek kutattak minden áldott nap, a Betérők nyomába szegődtek, annak ellenére, hogy tudták mind, értelmetlen minden próbálkozásuk. Senki sem merte kimondani, amit mindannyian tudtak: Isten nem adja könnyen a halált, még egy Angyalnak sem.
Egy őszi napon, az ásítozó Ajtón belépett egy Gyerek. Vézna kis test, kócos haj, és térdnél szakadt nadrág. Kezében labda, lábán koszos tornacipő. Régi, csontkeretes szemüvege kicsit ferdén ült az orrán. Bal vállán a Kíváncsiság nyugtatta finom kezét. Ők ketten együtt léptek be a hűvös Templomba.
A Gyerek letette a labdát, és a nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Kuncogva bökdöste őt a Félelem. Átfutott a Gyerek agyán a menekülés gondolata. Ekkor azonban a Kíváncsiság egy kiadós nyaklevessel elzavarta a Félelmet. A Gyerek pedig a következő pillanatban már a Szószéknél volt. Ügyesen állt fel a Zsámolyra, aki jól kinyújtózkodott, hogy a kis Jövevény rendesen kiláthasson az emelvény mögül. Mikor már biztosan állt félresöpörte a Nagy Könyvet. Olvasni nem tudott, így az csak útban volt neki. Elkerekedett szemekkel nézett körül.
„Otthon tiszták a falak. Ezek kopottak és szürkék”- állapította meg. A Falak a Gyerekre néztek, de nem válaszoltak neki. „Milyen kuka itt a csend! Otthon mindig zümmög”- folytatta tovább. Erre a Csend kihúzta magát, és leporolta magáról a pókhálóit. Ő volt a második, aki felfigyelt a kis Teremtményre.
– Szervusztok!- szólalt meg ekkor hangosan a Gyerek. Az a tény, hogy egyedül volt egyáltalán nem zavarta. Csak a Morajlás válaszolt a köszönésre. A szendergő Padok felriadtak álmukból, kopott arcuk a hangoskodó felé fordították. Recsegve nyújtóztak a Térdeplők, hogy ők is láthassanak valamit. Az Ajtó nesztelenül behajtotta magát, zára diszkréten kattant. Az Ablakok festett teste kíváncsian szikrázott. A düledező Gyóntatószék szinte teljesen megvakult az állandó félhomálytól, de a hangot tisztán hallotta. A Fiatalság felrázott mindent. Csak az Angyalok nem mozdultak. Nem volt elég erejük, hogy felemeljék a fejük.
– Mondjátok, valaki megtanítana imádkozni?- Ezek voltak a következő hangosan kiejtett szavak. A Gyerek várt, sokáig várt topogva egyik lábáról a másikra. Mikor nagyon elfáradt lekuporodott. Az Emelvény Lépcsője összerezzent. A fiatal kis test melegsége átjárta. Soha nem érzett még ilyen csodát. A Gyerek- mintha megérezte volna-, végigsimította a fokokat. A Padok felsóhajtottak, a Lépcső pedig elbőgte magát. A Kislány elunta a várakozást, a Padsorok közt kezdett sétálgatni. Az Ülőkék és a Térdeplők igyekeztek minél közelebb kerülni a koszos cipőhöz és a lyukas nadrághoz. A kis Véznaság a Falakhoz sétált. Az ott álldogáló kutakhoz ment. Szomjas volt. De csapot egyiken sem talált. Az egyik kőtálban volt egy kis víz. Fölé hajolt és kiszürcsölte. A Szenteltvíz boldogan folyt le a torkán. Végre valakinek igazán szüksége volt rá. Ahogy a Kislány előrehajolt elpattant a hajgumija. Fekete szurokként terült szét a haja. Felegyenesedve megrázta, a Falak pedig boldogan állták a csiklandozást.
A Kislány ekkor a Gyóntatószék felé indult. Fogalma sem volt arról, hogy ez a Matuzsálem a Templom legrégebbi darabja. Több mint száz esztendeje szolgálta már az Urat. Ő már nem lepődött meg semmin. De a sok hitetlen Szó és a Hazugság szétrágta a lelkét. Nem látta a Gyermeket, de érezte fiatalságát. Vidám illata és ugra- bugra járása felrázta Őt a közönyből. Csendesen fohászkodott egy érintésért.
A gyerek megtorpant, hajával játszadozott zavarában. „Gyere ne félj”- suttogta a Gyóntatószék. Hangjától megborzongtak a Falak. A kislány belépett, a hűvös, kicsit áporodott Magány pedig rögtön magához ölelte őt. A háromlábú Szék recsegve üdvözölte a könnyű kis testet. A gyerek az ujjaival a rácsot kezdte piszkálni míg a másik oldalt kémlelte. De ott már csak a Mély Sötétség lakott. Évekkel ezelőtt vert tanyát, mivel a Templom kalodáját nem használták, mert túl szűknek bizonyult a hájas Reverendáknak. A kis arcra a Csalódottság furcsa fintorokat rajzolt, a szemüvegét meg az orra hegyére csúsztatta. Haza akart menni.
Ekkor a Gyóntatószék dúdolni kezdett. Egy ősi Imát. Ez az Ima még abban az időkben született, mikor a Hit még igaz volt, a Szeretet mindenkit megérintett, és az Ének hálával telt. Akkor még az Ember megértette az Angyalok szavát.
Míg az Ima zengett, a Templom borzongott. A Magány ekkor elengedte a Gyereket, aki felállt és a Falakhoz sétált. Míg a vállán a Türelem nyugtatta csontos kezét simogatni kezdete őket és homlokát hozzájuk nyomta. Könnyek csorogtak a szeméből, amik legördültek a Falak testén. Akik csak álltak boldog bénultságban.
A Kislány ekkor látta meg az Angyalokat. Sokan voltak. Mind gyenge és merev. Mozdulatlanná dermedt bennük az Élet. Érezték a gyerekembert, de nem tudtak mozdulni, felé fordulni. A Kislány leült közéjük. Nem érdekelte, hogy a tornacipőjét és a ruháját azonnal átitatta a bíbor színű vér. Ő volt az egyetlen aki még érezte a melegét. A pulóverét levéve, magához húzta a beteg testeket. Ölelte, takargatta Őket. Az ősi Imát dúdolta nekik, amit a Gyóntatószéktől tanult. Néhány Angyal megmozdult. Közelebb kúsztak a Gyerekhez, megérintették, vagy az ölébe hajtották a fejük. Ő pedig csak dúdolt és dúdolt tovább. Simogatta az arcuk és erőtlen szárnyaik.
Ekkor az Ajtó és az Ablak szélesre tárult. A Fény kért bebocsátást. Nevetve árasztott el mindent. A Falak, a Padok, a Padló, de még az öreg Gyóntatószék is boldogan nyújtózkodtak a váratlan ajándékban. A Fény a Gyermekhez és az Angyalokhoz érve leült közéjük. Nézte az Embert, akiből furcsa pára kezdett áradni. Eső utáni frissesség töltött be mindent. A pára hirtelen alakot öltött és ott állt a Szeretet teljes nagyságában. Szelíd mosolyából pedig megszületett a Részvét és a Hit. Ők hárman bejárták a templom minden zugát. A Falak teli tüdővel lélegeztek, a Padok topogtak izgalmukban. A Gyóntatószék szuvas oldalaiban boldogan szaladgált a fájdalom. A Fény felszárította a padlót, a Deszkák köhögve, köpködve hálálkodtak érte. Újra élt minden. De mikor a vendégek az Angyalokhoz értek csend lett. Feszült, kétkedő, félő csend. Mert mindannyian hallották, hogy az Angyalok halálért könyörögtek. Elszürkült testük néha- néha rángott egyet. „Beteg a Világ”- mondta a Hit. „Mért hiszi bárki is azt, hogy az Angyalok egészségesek?” Ekkor előlépett a Részvét, gyöngéden felemelte az Angyalokat, akik a karjaiban haltak meg. A Csend, kezét a szájára tapasztva zokogott, gyerekei riadtan bújtak hosszú szoknyája mögé. A Kislányt ekkor megcsókolta a Szomorúság, aki eddig a szárnyak közt rejtőzött. A Gyerek lassan megértett mindent. „Tényleg halnia kell mindnek?”- kérdezte, de a hangja elcsuklott. A Szomorúság megsimogatta a fejét, és mellé kuporodott. „Talán néhányan még élhetnek, ha elfogadnak téged.” –súgta.
„Nem rajtam múlik, hogy velem maradjanak? Még akkor sem, ha megkérem Őket?”
„Az Angyal Isten legszentebb teremtménye, s bár szolgálni született, egy dologban dönthet. „
„… hogy ki mellé szegődik, ugye?” – a Kislány már nem sírt. A Kíváncsiság ölében üldögélt. „Mi kell ahhoz, hogy elfogadjanak? „
„Látják a lelked. Ők e szerint döntenek.”- felelte a Szomorúság.
A kis Templomban már csak néhány Angyal feküdt a földön. A Részvét és Hit a Gyerekhez fordult. „A mi munkánk itt véget ért. Ők még itt maradnak, mert maradni akarnak. Velük marad a Remény. Ők hárman pedig- mutattak az elszürkült testekre- úgy döntöttek, veled maradnak.”
A Gyerek nézte az Angyalokat. A könnyeivel és a gondolataival simogatta mind. A vézna testeket lassan átjárta az élet. Szárnyuk maga volt a csapzott, kegyetlen valóság. Két angyal szárnya fekete volt, akár az ében, és oly tiszta akár egy hegyi patak vize. Komor magányba burkolóztak. „Amíg élsz védelmezni fogunk. Láthatatlanul és szabadon döntve.”- súgták, miközben felemelkedtek. Lassan vált áttetszővé a testük. A szárnyaik lágyan érintették a gyermekarcot. A harmadik Angyal fakó volt és gyenge. Puha fény árasztva feküdt a földön. Az ember jelenléte átmelegítette. „Én mindig reményt és hitet adok neked.”- mire kimondta, ő is eltűnt a semmibe.
A Kislány üldögélt még egy darabig. Nézte, hogy az ott maradt Angyalok miként kapnak erőre. Felállt, nagyot nyújtózva indult kifelé. Elfáradt. Haza akart menni. A labda hűségesen ácsorgott a bejáratnál. Az Ajtó halkan nyikorogva búcsúzott a kis vendégtől.
Újra csend volt. A Falak összebújtak, a Gyóntatószék álomba szenderült. A Templomba pedig haza érkezett a hűvös Némaság.