Isten kárhozata / A tizenkettedik álom/

2007 június 27. | Szerző: katha |

 

            A Hegy belém marta magát. Ott volt minden gondolatomban, körülölelte a vágyaim, és úgy reszketett bennem, mint az első csók emléke. Egyedül az öreg fűz árnyékában csitultak el az érzéseim. Hosszú évek óta, minden hajnalban feljöttem ide, hagytam, hogy a kőpad támlája hozzám simuljon, és cirógassa a hátam, míg az ébredező falut nézem. Minden nap más arcát mutatta felém. A lakók nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket. Talán, ha tudják, vagy legalább is sejtik, hogy nézem őket, más arcukat mutatják, talán előveszik a szebb és a jobb érzéseiket, és akkor talán eltudták volna hitetni velem, hogy hozzám tartoznak, és én hozzájuk. De néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ezek a nyers reggelek a falu valósága.

            Néha átfutott az agyamon, hogy engem is figyel valaki. Arról ábrándoztam, hogy az anyám, ha máshogy nem, áttetsző látomásként vagy egy nemes őzként lép elém, és rám mosolyog. De a szél, akár egy öreg szolga mindig rám ripakodott. Hajamba kapva, vagy a szoknyám tépve kijózanított. Nincs mosoly, nincs melegség. Hiszen nincs már anyám.

Így tovább figyeltem a falu ébredését, néztem, ahogy a házak kis ablakiban fény gyúl, és nyújtóznak az érzések. Hangosan ásítozott még néhány álom, csörömpölt az éhség és az állatok hangja betódult a réseken. Az asszonyok levették ledér hálóruháik, míg a férfiak utánuk kaptak. Némelyiket visszarántotta a vágy. Később napközben, a hálóruhák békében pihentek a komódok mélyén, és szidták a falu szajháit. Arról mélyen hallgattak, hogy az éj leszálltával maguk is azzá lettek, mit nem is oly rég fröcsögve szidtak

A kontyok szétesve lógtak, míg az asszonyok vizet húztak az udvaron, és a nadrágtartók krákogva kapaszkodtak gazdáik vállába, míg a reggeli szalonna és hagyma eltűnt a tányérokról. A rongylabdák, a karika meg a bot, a pörgettyűk reménykedve kuporogtak a fészerek hátsó zugaiban. A még mélyen alvó gyerekekre vártak.

Ez a reggel más volt. A temető hideg csendje a félelmet hívta életre bennem. A szél idegenként suhant el mellettem, hogy belekapjon az öreg fűz ágaiba. Tépte és cibálta a lelógó, vékony ágakat, szaggatta az éppen nyíló rügyeket. A madarak megriadtak fészkükön, a fiókák anyjuk szárnya alatt reméltek menedéket. A megnyugvást a nap első sugarai hozták. Igaz csak egy gyenge simogatásra futotta erejéből, de percről percre erősödött. Nagyokat ásítozva nyújtózott a sírköveken, fejfákon tekergett, és a kőszentek hasát cirógatta. A szél, észrevette őt, megfeledkezve haragjáról a napsugarak után eredt. A falu felébredt. Zsongott és zsibongott minden.

Mégsem tudtam megnyugodni. A félelem a csontjaimat marta, bökdöste a képzeletem, és feledett érzésekkel dobált. A napsugarakat néztem, remélve, hogy messze űzi belőlem a gondolatokat. Görcsös akarásomban ökölbe szorult a kezem, a körmeim pedig a húsomba vágtak. A vér lágyan csordult, és egyenesen anyám sírjára csöppent. A föld lázasan itta a nedvességet. Egy pillanatra úgy tűnt a virágok is a vércsepp felé fordulnak. Arra vártam, hogy lehajolnak, hogy a szirmaikkal itathassák fel.

Nem értettem mi történik velem és körülöttem. A falu zajosan kiáltozott, kuszaság és harag áradt mindenfelől. Az általában békés utcákon most fejvesztve rohangáltak az emberek. A férfiak a főtéren gyülekeztek, mindegyik kezében szekerce vagy kasza. Az új lelkész hangosan beszélt hozzájuk, de túl messze voltam ahhoz, hogy értsem miről is van szó, vagy egyáltalán egyetlen, értelmes hangfoszlány is eljusson hozzám. Olyan volt az egész, mint a vásárok bábjátéka. A rongyos parasztok félkörben álltak, a pap pedig széles mozdulatokkal kísérte magyarázatát. Néha felüvöltöttek a férfiak. Állatias, ösztön hangokat hallatva lóbálták kopott szerszámaikat. A nap fénye élesen villant, a mindig tiszta és éles pengéken. Az életüket bízták ezekre a tárgyakra. Múltuk, jelenük, jövőjük függött a kaszák balták élétől.

A Tiszteletes megszállottan magyarázott. Még így messziről is sütött belőle a harag és a diadal mámora. Sosem látott hévvel ismertette a helyzetet, osztotta a parancsokat és prédikált. Fiatalos teste feszült a reverenda alatt, a gesztenye fürtjeit tépte a szél. Hadonászó kezében a kopott kereszt hirtelen megtelt élettel. Az emberek tudatlanul is meghátráltak tőle.

Igaz keveset, de tudtam szájról olvasni. Nagy igyekezetemben annyit sikerült megtudnom, hogy valakit elfogtak. Egy asszonyt, akit ma ki is végeznek. A vád boszorkányság, a férfiak elcsábítása, és gyermekek megrontása többek közt. A mi falunk népéé az a dicsőség, hogy bitót építhetnek, és máglyát hordhatnak alá. Ugyan is a vármegye elöljárói hamarosan megérkeznek, és a Földesúr is üzent, hogy rész kíván venni az ítélethozatalon.

A döbbenettől kiszalad a lábamból minden erő. Utoljára kisgyerekként láttam ilyen kivégzés. Apám kényszeríttet rá, hogy ott legyek, és nézzem hogy ég halálra az elitélt. Mikor pedig elfordítottam a fejem, mert nem bírtam a látványt, úgy hátba vágott, hogy percekig híján voltam a szusznak Csak a füst kegyelmezett, marta szemem, ahogy tudta, így a könnyeimtől nem láttam semmit. De a szagra, az égő haj és hús szagára máig jól emlékszem. A félelem könyörgött akkor, de csak süket fülek ácsorogtak mindenütt. Az eleven fájdalom meg sikoltott és sikoltott hosszú –hosszú perceken át. Néha még most is hallom…

A falu úgy zsongott, mint a megbolygatott méhkas. A férfiak a főtérről az erdőbe vonultak, és nekiestek a fáknak. Erős, és öreg tölgyeket választottak, mert azok biztosan elbírják a terheket, és persze kellően szárazak, így jól égtek. Ostorpattogás jelezte a rönkök útját, meg a lovak prüszkölése. Talán ugyan azt érezték, amint én.

Gyűlöletet és vágy forrt a levegőben. A gyilkolás ígéretét hordozta a szél. Olyan tiltott élvezet reményét, ami nagyon ritkán adatik egy ilyen kis közösség életében. Csoda hát, a mindenki kivette a részét az előkészületekből? Örömünnepé változott a halál, keggyé a látvány, és gyönyörré a más felett gyakorolt hatalom.

Amíg emlékeimen és a látottakon töprengtem, észre sem vettem, hogy egy farkas álldogál mellettem. Hatalmas testéből nyugalom áradt, éles ellentéteként az eseményeknek. Borostyán szemeit egyenesen rám szegezte. Fojtva morgott, és nyüzsögött egyszerre. Hátat fordítva a falu felé vette az irányt. Erőt gyűjtve felálltam, leporoltam a szoknyám, és a fekete állat után eredtem. Viszonylag gyorsan, és biztosan haladt. Ismeretlen ösvényeken, rejtett utakon közeledtünk a falu széle felé. Itt állt a templom egyik legrégebbi épülete. Évtizedek óta ide zárták a bűnösöket.

Egyszer a pap kitakarítatta velem. „Az Úr tiszta házba tér csak be gyermekem, ne feledd.” Mondta, majd nevetve belém rúgott. Órákon át, sikáltam a köveket, négykézláb csúszva szedegettem a mocskot a padlóról. A térdem véresre sértették a kövek. Máig viselem a nyomait.

A bejárat előtt két templomszolga ácsorgott, közel sem oly nagy lelkesedéssel, mint a falusiak. Tudtam jól, hogy hol juthatok le pincéhez észrevétlenül. Látnom kell az elitéltet, látnom kell annak az asszonynak az arcát. Ez munkált bennem. Nem érdekelt, hogy honnan a gondolat, hogy miért e kíváncsiság. A farkas eltűnt, úgy ahogy érkezett, hangtalan és gyorsan. Lassan csúsztam lefelé az árok partján. Fű és föld nyöszörgött alattam. Este órákig moshatom majd a szoknyám-villant át az agyamon.

Anyám mindig azt mondta, hogy a felhők sosem hazudnak. Mindig olyanok, amilyennek mutatják magukat. Sosem csapnak be minket. Igaza volt. Most haragvó szürke ruhát öltött mind, és hozzá mélykék sálat kötött a nyakába. Félelmetes látvány ez, még a meleg szobából is. Én pedig itt kúsztam, másztam a szabadban. Mire a fal tövéhez értem már szakadt az eső. Hullott az ég könnye, talán az össze könnye éppen rám. 
            Bőrig ázva kuporogtam, arra várva, hogy a strázsák elillanjanak. Mikor már a nyomuk is kihűlt, felegyenesedtem, és a fal kiszögeléséhez léptem. A rácsba kapaszkodva felhúztam magam, hogy végre benézhessek az öreg cellába. A félhomályból egy barna szempár nézett rám vissza. Rémület és őrület csillogott benne. Térden csúszva közeledni kezdett, de a falhoz rögzített láncok megállították. A nappali fény megvilágította a nő arcát. Én pedig önmagam, húsz évvel öregebb tükörképével néztem szembe…