Isten kárhozata /A tizenharmadik álom/

2007 július 6. | Szerző: katha |

 

            Olyan volt akár egy kutya. Elhanyagolt és büdös. A haja csomókban lógott, eltakarva a vállát és karja véznaságát. Közel mászott hozzám amennyire a láncok engedték. Nem erőszakoskodott, nem feszült neki, hogy még közelebb jöhessen. Nem kínozta magát feleslegesen. Lekuporodott, és ahogy a lábát maga alá húzta a teste kissé megfeszült. Ruhája egy posztó zsák volt csupán. Egy elhasznált liszteszsákot vágtak szét, ezt húzták rá, a derekánál meg megkötötték egy darab szalonna madzaggal. A rongyai alig takarták. Előbukkanó bőre sápadt volt, már amennyi látszott a rárakódott kosztól, és sebes. Nyílt sebek és ütleg nyomai borították mindenütt. Csuklói már fekélyesedtek, ahol a rozsdás vas felsértette őket. Kézfején harapás nyomai. Ujjai végén varasodó hegek. Körme pedig, alig, alig volt néhány. Egyszer, az egyik misén a lelkész arról beszélt, hogyan késztetik vallomásra az elfogott embereket. A körmök kitépkedését is megemlítette. Mindenkibe élénken élt a beszéd emléke. Mert a pap nyála úgy csorgott, mint a gyereké nyalókázás közben.

             Le sem vette rólam a tekintetét. Pillantása úgy fúrt át, akár egy lándzsa az áldozatát. Mintha egy láthatatlan falhoz szegezett volna, képtelen voltam megmozdulni. Sokáig nem szólalt meg. A torkából mély, vinnyogó hangok törtek elő, és néha gurgulázó nevetés. Vagyis, valami, ami valaha nevetés lehetett. Ilyenkor a szeme megtelt könnyekkel. Azt hiszem emlékezett. Szerettem volna tudni, hogy mire. Nem kellett kimondania, ezek az emlékek tartották életben. Anyám egyszer azt mondta, hogy az az ember, aki tudatában van annak, hogy meg fog halni, készül az elmúlásra. Így vagy úgy, de megpróbál felkészülni a halálra. Van, ki bepótolja az elveszettnek hitt álmait, van, ki elrendezi ügyes bajos dolgait, de van olyan is, és ők vannak a legtöbben, akik életre hívják magukban a múltjukat. Nem keresnek új élményeket, kalandokat, nem tesznek szokatlan és lehetetlennek vélt dolgokat, és nem is próbálják helyrehozni a hosszú évek alatt elrontottak. Ezek az emberek egyszerűen megállnak és emlékeznek. Az élet segít felnőni, a halál közeledte bölcsebbé tesz, míg maga a halál visszaadja gyermekségünk.

            Rám egy bölcs asszony nézet. Talán megérezte, hogy sejtem mi zajlik benne, mert elmosolyodott. Legalább is megpróbálta. A szája körül éktelenkedő sebek felrepedtek, és savanyú szagú váladék kezdett szivárogni belőlük. Az arcának rángása elárulta, hogy ezért a csekélységért is mekkora árat kell fizetnie. És ő mosolygott. Egy pillanatra felvillant bennem anyám mosolya, ami szép lassan az Asszony mosolyává vált, majd az enyémmé és végül ezé a szerencsétlen idegené. Olyan volt akár egy látomás. Talán a bölcsőm fölé hajoltak így hajdan.

              Futó lépések zaja törte meg a csendünket. Érte jöttek. Elkezdődött hát…

Az asszony felemelte a fejét. Halkan beszélt, minden erejére szüksége volt, hogy kimondja azt a néhány szót.

– Hord el magad, te szerencsétlen!- a döbbenettől mozdulni sem tudtam. Mindenre számítottam, csak erre nem. A strázsák odaértek. Berontottak az ajtón, és megragadták az asszonyt. A kampókról leakasztott lánccal végig vágtak rajta. A vére a földre és az arcomra fröccsent. Sikoltozni kezdett, és eddig sosem hallott nyelven kiáltozott. Húzatta magát akár egy megbokrosodott gebe. A két férfi káromkodva vonszolta őt ki a szűk ajtón. Már rég eltűntek az épület oldalánál, de még így is hallottam az üvöltözést.

            Szerettem volna felállni, és utánuk eredni. De képtelen voltam. A szavai megbénítottak. A mellkasomban a szívem dübörgött, a fejemben meg a kérdéseim. Miért? Miért? Miért? Miért kellett ennek így történnie? 
            Valahol a lelkem mélyén tudtam a választ. A választ, hogy sosem kapok igazi választ. De tévedtem. Mert a lángok megsúgták az igazságot.