Kövess engem!

2008 április 22. | Szerző: katha |

 

– Azt akarom, hogy uralkodj felettem.- súgtam a levegőbe.

Nem tudom miért, és azt sem mért pont ezeket a szavakat használtam. Egyszerűen akartam. Hagytam, hogy a testem és az elmém külön váljon, hogy pillanatokra újra és újra összekapcsolódhassanak. Csak azért, hogy ilyeneket súghassak neki.  Hagytam, hogy megtörténjen. Nem érdekelt sem az, ami előtte volt, sem az, ami majd rám vár. Csak az számított, hogy kimondtam végre. Egy pillanatra megdermedt, majd magához szorított. Fájt az ölelése. Zsibbadó, bizsergető vágy áradt felém. Az Ő vágya. Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit. A hangjáért sóvárogtam. De a szavak helyett csókkal válaszolt. Lassan guruló, kíváncsi csókokkal. A vállamról indult, felkapaszkodott a nyakamon, hogy eljusson a számig. Kérdezni akartam. Kiálltani, hogy szólalj már meg, mondj nekem valamit végre. De a nyelve már az ajkamat ízlelte. Megharapott, a szemében pedig nevetés villant.

–         Kövess engem.- csak ennyit mondott.

A kérdések és a válaszok pillanatok alatt hanvadtak el. Maga felé fordított és újra megcsókolt. Mint még soha. A nyála az enyémmel keveredve csordult a szám szélén. Felébredt a teste és a jussát követelte. Ösztönösen közelebb bújtam hozzá. Szerettem volna, ha megnyílik a teste, hogy a zsigerei közé bújhassak, az eleven, lüktető húsát érezhessem, és a vére símogasson. Talán megérezte. Talán csak nem tudta tovább türtőztetni magát. Felnyögött. Mély és rekedt hangja felnyársalt. Idegen volt, mégis örökkön vágyott és igaz. Nem volt tiszta sem alázatos az érintése, csak vad és módszeres. Nem tapogatódzott sután, minden mozdulatának meg volt a maga helye és célja. Tudta mire vágyom, tudta mi jó nekem. Mozdulni is alig volt időm. Simogattam a hátát, a karjába martam és a haját túrtam. Azt hittem, nem is figyelt rám. Adni akart, és nem hagyta, hogy bármi megzavarja. Jól tudta mit csinál. Gyakorlott mozdulatai elárulták. De a tudat, hogy nem én vagyok az első az életében nem zavart. Valaha azt hittem ez majd megbénít, és képtelenné tesz egy ilyen aktusra. Tévedtem. Ráébredtem, hogy azt sem bánnám már, ha belehalnék. Mindegy mi lesz, csak Ő tegye meg, csak Ő ott legyen.

– Már az enyém vagy. – rámnézett ahogy ezt mondta. A hangja reszelős, arca zilált, a keze meg- megremeg. Felemet, az asztalra ültetett, a térdeim pedig szétnyitotta. Jó lett volna ellenkezni, ellenállni egy picit, mert így képzeltem mindig egy ilyen jelenetett. De miért is tenném? Értelmetlen időhúzás csupán. Színjáték, amire most egyikönknek sem volt ideje és energiája. Magamban akartam érezni. Azt akartam, hogy ragadjon meg és birtokoljon. Szolgálni akartam, a gondolataiba, a vágyába olvadni, és együtt mozogni, lélegezni vele. Egyként. Egy pillanatra. Örökre. Nem csókolt, csak nézett. Az arcomat fürkészte, a vonásaim táncában gyönyörködött. Mert így ízlelte a hatalmát. Nem tartott soká. Megnyílt az örökkévalóság. Belépett és én követtem vak vágyban égve. Kicsit talán meghaltam De a hangja a nyüszítő és fuldokló hangja magamhoz térített. Csak velem élhetsz, és csak velem halhatsz. Erről beszélt a teste, ettől homályosult el szeme, és rángott az arca. Reszketett mikor átölelt. Sokáig állt előttem. A lábaim erőtlenül kulcsolták még. Elmúlt a pillanat, elmúlt a varázs. Mindketten tudtuk. A test és a szellem újra összekapcsolódott, a vágy kihült lassan, mi pedig felébredtünk. Lesegített az asztalról. Szótlanul igazgattuk a ruhánk.

– Egy hét múlva ugyan itt Kedvesem.- rámnézett mielőtt kisétált az ajtón. A fehér, gyűrött borítékot pedig a szokott helyen hagyta.