csak egy hóember…

2007 július 19. | Szerző: katha

 

Még gyakran képzelem,
hogy mögém lépsz,
karod átölel,
ajkad lágyan érint,
míg ujjaim keresik kezed,
és fülembe súgsz…
Tudod oly kedvesen,
csak néhány szót,
mit szeretek
-bár azt sem tudod mik ezek.-
Majd felnevetsz,
huncutul akár egy gyermek.
S míg ölelsz
tested melegét élvezve,
megélem a reggelt
-nélküled.-
Kettőnk helyett nézem a kertet,
bámulom a tegnap épített hóembert,
miből hamarosan csak tócsa lesz,
az orrából mókus eledel.
Az ócska lábost meg eltesszük jövőre
-mire tán sosem mondjuk közös lesz.-
De nem számít,
mert csak képzelem,
hogy itt állunk az ablak előtt
kettesben, és bámuljuk
a havas kertet,
meg a hóembert,
-mit talán soha nem építesz nekem.-
A mókusok így éhen vesznek?
Áh!
Most nem számít ez sem,
mert csak képzeletem játszik velem.
Állok csendben,
és érzem, drága mulatság a reggel veled,
mert papucsot húzni elfelejtettem…
Jöhet a forró tea, hogy átmelegedjek.
Így, most azt képzelem,
hogy megkérdezem:
– iszol velem egyet?
Míg forr a víz,
citromot szeletelsz
-emlékszem, egyszer azt mondtad így szereted.-
A filterért nyúlva
enyémhez ér a kezed
mosolyogva csókot csensz,
és én felnevetek,
-mert szeretlek?-
mert egyszerűen jól esett
megélni veled a reggelt.
Hazudni újra meg újra.
– jaj! Ezért a pap,
ezer vagy tízezer
miatyánkot is rám róna-
hogy, ez nem csupán képzelet,
hanem tényleg itt vagy velem.
Ölelsz, súgsz, csókolsz és szeretsz!
Citromkarikákat rágcsálva
bejelented, hóembert építesz nekem.
-a mókusok hálásak lesznek!-
és a kalapját, a lyukas lábost
eltesszük jövőre,
a kettőnk közös telére,
-mit nem tudok milyennek képzeljek.-
Vagy ezt szabad-e?
Szeretni téged,
és hagyni, elragadjon a képzelet.
-De mitől féljek?-
Hisz ez csak egy hóember
répaorral, kalappal,
megy egy csésze tea,
friss citromkarikákkal,
és néhány pillanat
mit elképzeltem
-nem pillanatokból áll az élet?-
nélküled.

 

… itt a mélyben

2007 április 25. | Szerző: katha

 

haragvókék gondolataimba temetlek,
s, magammal húzlak ide…
ide le, lelkem csendjébe.
akár a tenger, úgy ölellek,
tajtékpárnára fektetlek, s, míg alszol
korallszívem, őrködik feletted.
sebeid halk morajjal gyógyítom, és hagyom,
hogy hűs kéjem véredben lángoljon.
egy hajnalon füled betapasztom, hogy ne halld
a hangom, mikor hozzád imádkozom.
szemedre kacér álmot csókolok,
ne lásd alázatba font mosolyom.
ne félj Kedves,
az alkony édes narancsával takargatlak,
hogy ne fázz a mélyben,
itt lent, lelkem csendjében.
így őrizlek…
akár eretnek gondolatot,
anyám márványarca mellett, az oltáron.
szent szavakkal dicsérve,
hullámsírba temetve,
velem maradsz örökre
itt lent a mélyben,
lelkem csendjében.

kézen fogtam Istent

2007 április 21. | Szerző: katha

 úgy érintett meg Isten
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
– ez lenne a lelkem?
hol az örökkévalóság él
megremegtem.
csendesen
mint egy hajnali igézet
megértettem
így kell lennie
magány és fény
mosoly mi nincsen
bennem él
bennem élsz
szárnyak és kéj
félek majd ha elmész
mert ölelésed lesz vétkem
ízed reményem
akkor megfordulok
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a hegyre
– emlékszel hogy reszkettem?
míg telt vággyal
örömed lelted bennem
talán megérti
hová űzött
mivé lettem
mert egy angyalt
szerettem
a kezdetek kezdetén

tűzfény imám

2007 április 19. | Szerző: katha

 izzó tűzfény lobban köztünk
skarláthangok motyognak
kezed kezembe temetve
lelkembe helyezem arcodat

zsibongva fonódik vágyunk
a lepkeszárnyú csókokban
zsarátnok időt feledve
elcsitul minden gondolat.

hullámzó, lágy ölelésben
ős bűneinkből oldozva
fohásszá vállnak a percek
s lágyan hullnak a padlóra.

imaként suttogom neved
már magamban hordozlak
stigmaként lüktet sóhajod
a végtelenbe sodródva

majdnem érzések

2007 április 9. | Szerző: katha

 a perc szelíd
akár a tekinteted
ahogy rám néztél
szenvedély és vágy
nélkül, csak úgy
mert jól esett az érzés,
mi kettőnk közt született
és halt észrevétlen.
nem figyelt senki
az angyalok is
pont elfordították a fejük
– a jövőt kémlelték éppen
mi meg egymást
hogy, aztán egy mosollyal
hozzunk rendbe mindent
és megtörjük a csendet
– mit csak mi hallottunk
akkor, ott egymással szemben.
a következő pillanat
már zajjal telt
elmúlt a varázs
odébb léptél
én meg majdnem orra estem
mert elmerengtem
– hallottam kuncogni
az angyalokat mellettem.

s mire feleszméltem
nem voltál sehol
– megint csak a képzeletem
játszott velem”

titkok

2007 április 7. | Szerző: katha

rácsos ablak, festett ónüveg őrzi a fohászt,
Isten konok magánya, a szentek kőarcáról,
néz rád és rám.
a fal szomjasan nyeli a megszokást.
lépés, és szó, térdeplő bűn, és az ár?
csupán tíz miatyánk…
látszat a magasba emelt pohár
hisz, csak vért kortyol a pap
áhítat, hallgatás, csalás.

most, Istent játszok, hogy ember lehessek
egyszer, egy percre, a szemedbe nézve
hisz a vaskapu őrzi titkát
senki sem látja már Jézus arcát.
mert a kegy, ha kilépsz, elfoszlik menten
nincs több varázs.

– mondd, mi marad belőlem benned?

 

pogány hétköznapok

2007 március 28. | Szerző: katha

.mikor már velem leszel,
csak ülünk a tűznél,
fogom a kezed,
ujjaid buja játékát
csitítom csendben
s, nézem a képet,
az egészet,
mit szavaid festettek
lelkem farostlemezén.
egységet és ígéretet,
valóságot és könnyeket
mosolygó reményt,
s, látni fogom, mivé tettél,
hogyan csiszoltad gyémánttá
konok magányom.
rád nézek majd,
csókolom lehunyt szemed
lángokkal, ölellek
s, a képet a farostlemezen
tűzbe vetem.
mert hagyom,
elhamvadjon eddigi életem.
te így maradsz velem.
oltár és kereszt nélkül,
de szentségben,
áldottá téve a felkelő napot,
és a pogány hétköznapok
átkos csendjét.