Isten kárhozata / A tizenkettedik álom/
2007 június 27. | Szerző: katha
A Hegy belém marta magát. Ott volt minden gondolatomban, körülölelte a vágyaim, és úgy reszketett bennem, mint az első csók emléke. Egyedül az öreg fűz árnyékában csitultak el az érzéseim. Hosszú évek óta, minden hajnalban feljöttem ide, hagytam, hogy a kőpad támlája hozzám simuljon, és cirógassa a hátam, míg az ébredező falut nézem. Minden nap más arcát mutatta felém. A lakók nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket. Talán, ha tudják, vagy legalább is sejtik, hogy nézem őket, más arcukat mutatják, talán előveszik a szebb és a jobb érzéseiket, és akkor talán eltudták volna hitetni velem, hogy hozzám tartoznak, és én hozzájuk. De néhány alkalom után rá kellett jönnöm, hogy ezek a nyers reggelek a falu valósága.
Néha átfutott az agyamon, hogy engem is figyel valaki. Arról ábrándoztam, hogy az anyám, ha máshogy nem, áttetsző látomásként vagy egy nemes őzként lép elém, és rám mosolyog. De a szél, akár egy öreg szolga mindig rám ripakodott. Hajamba kapva, vagy a szoknyám tépve kijózanított. Nincs mosoly, nincs melegség. Hiszen nincs már anyám.
Így tovább figyeltem a falu ébredését, néztem, ahogy a házak kis ablakiban fény gyúl, és nyújtóznak az érzések. Hangosan ásítozott még néhány álom, csörömpölt az éhség és az állatok hangja betódult a réseken. Az asszonyok levették ledér hálóruháik, míg a férfiak utánuk kaptak. Némelyiket visszarántotta a vágy. Később napközben, a hálóruhák békében pihentek a komódok mélyén, és szidták a falu szajháit. Arról mélyen hallgattak, hogy az éj leszálltával maguk is azzá lettek, mit nem is oly rég fröcsögve szidtak
A kontyok szétesve lógtak, míg az asszonyok vizet húztak az udvaron, és a nadrágtartók krákogva kapaszkodtak gazdáik vállába, míg a reggeli szalonna és hagyma eltűnt a tányérokról. A rongylabdák, a karika meg a bot, a pörgettyűk reménykedve kuporogtak a fészerek hátsó zugaiban. A még mélyen alvó gyerekekre vártak.
Ez a reggel más volt. A temető hideg csendje a félelmet hívta életre bennem. A szél idegenként suhant el mellettem, hogy belekapjon az öreg fűz ágaiba. Tépte és cibálta a lelógó, vékony ágakat, szaggatta az éppen nyíló rügyeket. A madarak megriadtak fészkükön, a fiókák anyjuk szárnya alatt reméltek menedéket. A megnyugvást a nap első sugarai hozták. Igaz csak egy gyenge simogatásra futotta erejéből, de percről percre erősödött. Nagyokat ásítozva nyújtózott a sírköveken, fejfákon tekergett, és a kőszentek hasát cirógatta. A szél, észrevette őt, megfeledkezve haragjáról a napsugarak után eredt. A falu felébredt. Zsongott és zsibongott minden.
Mégsem tudtam megnyugodni. A félelem a csontjaimat marta, bökdöste a képzeletem, és feledett érzésekkel dobált. A napsugarakat néztem, remélve, hogy messze űzi belőlem a gondolatokat. Görcsös akarásomban ökölbe szorult a kezem, a körmeim pedig a húsomba vágtak. A vér lágyan csordult, és egyenesen anyám sírjára csöppent. A föld lázasan itta a nedvességet. Egy pillanatra úgy tűnt a virágok is a vércsepp felé fordulnak. Arra vártam, hogy lehajolnak, hogy a szirmaikkal itathassák fel.
Nem értettem mi történik velem és körülöttem. A falu zajosan kiáltozott, kuszaság és harag áradt mindenfelől. Az általában békés utcákon most fejvesztve rohangáltak az emberek. A férfiak a főtéren gyülekeztek, mindegyik kezében szekerce vagy kasza. Az új lelkész hangosan beszélt hozzájuk, de túl messze voltam ahhoz, hogy értsem miről is van szó, vagy egyáltalán egyetlen, értelmes hangfoszlány is eljusson hozzám. Olyan volt az egész, mint a vásárok bábjátéka. A rongyos parasztok félkörben álltak, a pap pedig széles mozdulatokkal kísérte magyarázatát. Néha felüvöltöttek a férfiak. Állatias, ösztön hangokat hallatva lóbálták kopott szerszámaikat. A nap fénye élesen villant, a mindig tiszta és éles pengéken. Az életüket bízták ezekre a tárgyakra. Múltuk, jelenük, jövőjük függött a kaszák balták élétől.
A Tiszteletes megszállottan magyarázott. Még így messziről is sütött belőle a harag és a diadal mámora. Sosem látott hévvel ismertette a helyzetet, osztotta a parancsokat és prédikált. Fiatalos teste feszült a reverenda alatt, a gesztenye fürtjeit tépte a szél. Hadonászó kezében a kopott kereszt hirtelen megtelt élettel. Az emberek tudatlanul is meghátráltak tőle.
Igaz keveset, de tudtam szájról olvasni. Nagy igyekezetemben annyit sikerült megtudnom, hogy valakit elfogtak. Egy asszonyt, akit ma ki is végeznek. A vád boszorkányság, a férfiak elcsábítása, és gyermekek megrontása többek közt. A mi falunk népéé az a dicsőség, hogy bitót építhetnek, és máglyát hordhatnak alá. Ugyan is a vármegye elöljárói hamarosan megérkeznek, és a Földesúr is üzent, hogy rész kíván venni az ítélethozatalon.
A döbbenettől kiszalad a lábamból minden erő. Utoljára kisgyerekként láttam ilyen kivégzés. Apám kényszeríttet rá, hogy ott legyek, és nézzem hogy ég halálra az elitélt. Mikor pedig elfordítottam a fejem, mert nem bírtam a látványt, úgy hátba vágott, hogy percekig híján voltam a szusznak Csak a füst kegyelmezett, marta szemem, ahogy tudta, így a könnyeimtől nem láttam semmit. De a szagra, az égő haj és hús szagára máig jól emlékszem. A félelem könyörgött akkor, de csak süket fülek ácsorogtak mindenütt. Az eleven fájdalom meg sikoltott és sikoltott hosszú –hosszú perceken át. Néha még most is hallom…
A falu úgy zsongott, mint a megbolygatott méhkas. A férfiak a főtérről az erdőbe vonultak, és nekiestek a fáknak. Erős, és öreg tölgyeket választottak, mert azok biztosan elbírják a terheket, és persze kellően szárazak, így jól égtek. Ostorpattogás jelezte a rönkök útját, meg a lovak prüszkölése. Talán ugyan azt érezték, amint én.
Gyűlöletet és vágy forrt a levegőben. A gyilkolás ígéretét hordozta a szél. Olyan tiltott élvezet reményét, ami nagyon ritkán adatik egy ilyen kis közösség életében. Csoda hát, a mindenki kivette a részét az előkészületekből? Örömünnepé változott a halál, keggyé a látvány, és gyönyörré a más felett gyakorolt hatalom.
Amíg emlékeimen és a látottakon töprengtem, észre sem vettem, hogy egy farkas álldogál mellettem. Hatalmas testéből nyugalom áradt, éles ellentéteként az eseményeknek. Borostyán szemeit egyenesen rám szegezte. Fojtva morgott, és nyüzsögött egyszerre. Hátat fordítva a falu felé vette az irányt. Erőt gyűjtve felálltam, leporoltam a szoknyám, és a fekete állat után eredtem. Viszonylag gyorsan, és biztosan haladt. Ismeretlen ösvényeken, rejtett utakon közeledtünk a falu széle felé. Itt állt a templom egyik legrégebbi épülete. Évtizedek óta ide zárták a bűnösöket.
Egyszer a pap kitakarítatta velem. „Az Úr tiszta házba tér csak be gyermekem, ne feledd.” Mondta, majd nevetve belém rúgott. Órákon át, sikáltam a köveket, négykézláb csúszva szedegettem a mocskot a padlóról. A térdem véresre sértették a kövek. Máig viselem a nyomait.
A bejárat előtt két templomszolga ácsorgott, közel sem oly nagy lelkesedéssel, mint a falusiak. Tudtam jól, hogy hol juthatok le pincéhez észrevétlenül. Látnom kell az elitéltet, látnom kell annak az asszonynak az arcát. Ez munkált bennem. Nem érdekelt, hogy honnan a gondolat, hogy miért e kíváncsiság. A farkas eltűnt, úgy ahogy érkezett, hangtalan és gyorsan. Lassan csúsztam lefelé az árok partján. Fű és föld nyöszörgött alattam. Este órákig moshatom majd a szoknyám-villant át az agyamon.
Anyám mindig azt mondta, hogy a felhők sosem hazudnak. Mindig olyanok, amilyennek mutatják magukat. Sosem csapnak be minket. Igaza volt. Most haragvó szürke ruhát öltött mind, és hozzá mélykék sálat kötött a nyakába. Félelmetes látvány ez, még a meleg szobából is. Én pedig itt kúsztam, másztam a szabadban. Mire a fal tövéhez értem már szakadt az eső. Hullott az ég könnye, talán az össze könnye éppen rám.
Bőrig ázva kuporogtam, arra várva, hogy a strázsák elillanjanak. Mikor már a nyomuk is kihűlt, felegyenesedtem, és a fal kiszögeléséhez léptem. A rácsba kapaszkodva felhúztam magam, hogy végre benézhessek az öreg cellába. A félhomályból egy barna szempár nézett rám vissza. Rémület és őrület csillogott benne. Térden csúszva közeledni kezdett, de a falhoz rögzített láncok megállították. A nappali fény megvilágította a nő arcát. Én pedig önmagam, húsz évvel öregebb tükörképével néztem szembe…
tétova tavasz
2007 június 16. | Szerző: katha
igazi tavasz
ma széttéptél, bár hozzám sem ért kezed
talán magad sem tudtad,
hogy ujjad szól, suttog kézfejemnek.
hozzád bújva hallgattam,
hogy, szíved ütemesen ver.
bőröd melegét ízlelve,
gondolatban súgtam, hogy szeretlek kedvesem.
a percek teltek, és Isten megkegyelmezett.
letörölte könnyeit az égről,
igazi tavasz lett hirtelen
talán az ég így áldja sorsunk
és okkal ültünk egymás mellett.
——-
új tavasz
fájdalom mentes és hatásos a léted,
akár halott szemében a könny,
vagy a szó, mi a tetem ajkára fagyott
és meg sem mukkant
mikor lelke nyomorult testéből távozott.
itt fekszem kifacsarodva, oly rég
nyüvek szabta új arcom rád nevet,
míg sírom falára nevedet karcolom.
velem leszel s én, befogadlak,
magamba szívva léted mozduló árnyképeit.
maradj még, fogd a kezem, ahogy egyszer régen
egy padon ülve a napsütésben, és simogass,
suttogjon ujjad egy utolsó mesét.
hisz hazug szemek figyelnek örökké.
Isten kárhozata /A tizenegyedik álom/
2007 június 2. | Szerző: katha
Napokig feküdtem eszméletlenül. A testem nem kívánkozott vissza. Nincstelen üresség, hát ennyi jutott nekem. Anyám óránként bejött hozzám, megsimogatta a fejem, és meleg köveket dugott a párnám és a dunyhám alá. Rózsakvarc és holdkő. Ezek megvédenek, mondogatta a merev testemnek. Hallottam őt, kiáltani szerettem volna, de valami arra késztetett, hogy hallgassak. Kínomban a nyelvembe haraptam. Meleg vér fröccsent a számban. Nem nyeltem le, hátha megfulladok tőle. De az utat talált magának a szám szegletén, és a párnára folyt. Furcsa jeleket rajzolva a huzatra. Anyám látta. Gyorsan kihúzta, és újat gyömöszölt a fejem alá. A párnám pedig a tűzbe dobta. Sisteregve kapott a láng a tollak után. Nem láttam a rajzot. Szerettem volna hinni, hogy csak az anyám képzeletében nyertek értelmet. De tudtam, tévedek.
Két nap után imádkozni kezdtem. Arra kértem az Isten, hogy hagyjon elmúlni, hagyjon végre csendben meghalni. Soha sem vágytam még ennél jobban semmire. De az Úr, csak a szolgáihoz kegyes. Egy fattyú kérése nem számít. Talán meg sem hallotta a szavam.
Elkeseredésemben, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már a Mindenható megsüketült irányomban, akkor magához a Sátánhoz fogok fohászkodni. Már a gondolat is halálra rémített. Még a beleim is mocorogni kezdtek, remegtek akár a szomszéd kutyája télvíz idején. No, ez jó jel. Annak kell lennie. Ha már a gondolattól a frász kerülget, az ima biztos, hogy elpusztít. Így belefogtam. Nem magyarázkodtam, nem kerítettem nagy feneket az egésznek, egyszerűen kimondtam a vágyam. Meg akarok halni.
Vártam. Sokáig. Ébren feküdtem, tűrve, hogy anyám mosdat, fésülget, és simogat. Vagy mélyen aludtam. Az álmok messze kerültek. Talán féltek tőlem. Úgy ahogy én rettegtem az élettől, és saját magamtól.
Két hétig ment ez így. Akkor eljött hozzám az Asszony. Anyám csak így hívta őt. Nem is emlékeztem arra, hogy kimondta-e valaha a nevét. Ugyan, úgy ahogy az enyémet sem.
Sugdolóztak. Nem volt a hangjukban sem, félelem sem öröm, csak valamiféle furcsa dallam. Mintha énekelnének. Egyszer egy kereskedő mesélt, hogy valahol messze, messze tőlünk hatalmas vizek vannak. Azokban a sötét és hatalmas vizekben hatalmas halak élnek. Fekete- fehérek. Ezek az állatok valaha a szárazföldön éltek, és akkorák voltak akár a farkasok. De az elszaporodó ragadozók elől a vízbe menekültek. Lábaikat, szőrüket elhagyva halakká lettek. De az emlékeiket megőrizték, a sötét és hideg víz alatt is. A szárazföldön nem hallattak hangot, csak maguk közt azt is nagy ritkán. A kereskedő azt mondta, hogy azért, mert féltek. Féltek a fogaktól és a véres életüktől. De a vízben megízlelték a szabadságot., megismerték a biztonságot. Örömüknek hangot adhattak végre. Elkezdtek hangokat kiadni újra. Más közegben másként szólt a szavuk. A hangjuk hosszú, lágy, grafitszürke dallammá lett. Aki hallotta már őket, azt állította, hogy énekelnek az állatok. Így beszélnek egymással. A falu népsége kinevette a kereskedőt, bolond akár a portékája, legyintettek és otthagyták őt a főtéren. Anyámmal ott maradtunk, és végighallgattuk a történeteit, és vettünk tőle fából faragott cipőket, amire tulipánokat és nyíló virágokat festettek. Sokáig mesélt az éneklő állatokról. Azt mondta, mikor először hallod őket, olyan mintha farkasok vonyítanának melletted. De ha kibírod, és tovább hallgatod őket, a hangjuk megszelídül. Ilyennek képzeltem a szobám suttogását. Így énekelnek a halak. Így suttogott a sarokban a két asszony. A bálnák hangján beszélgettek.
Észre sem vették, hogy felébredtem. Néztem őket, és előkúszott egy emlék. A férfinek, aki az apámnak nevezte magát, annak volt olyan a szemem akár az anyámé, és az Asszonyé. Meglepett a felismerés, hogy emlékeztem az Asszony szemére, de arra nem, hogy mikor is találkoztunk, vagy egyáltalán találkoztunk-e valaha.
Hirtelen csend kúszott a szobába. Feszes, és hideg. A két asszony felém fordult. A szemükben fény izzott, mély és rémisztő. A félelem bebújt a dunyhám alá, és lassan kezdett kúszni a lábszáramon, hogy ellepje a testem, és felfaljon. Minden hajam szála égnek meredt, a szőr a karomon, szinte sikított. A gondolataim sisteregtek akár a nyársra húzott szalonna zsírja a lángok közt. Szerettem volna bebújni a takaróm alá, hogy megvédjen, ahogy eddig oly sokszor már. De most, amikor a legjobban kellett volna, nem ment. Cserbenhagyott a dunyha, cserbenhagyott a testem.
Ahogy néztek egyre közelebb, kerültek az ágyhoz. Nem értek hozzám, csak a szoknyáik súrolták a párnám szélét. Anyám félretolta a dunyhát és mellém ült. Az Asszony pedig mellé a kis hokedlire, amit csak őrzőnek neveztünk. Mindig ezen ültünk, ha egy beteg mellett kellett őrködni. Most engem őrzött a szék, és rajta az idegen. A hold hirtelen észbe kapott és bevilágított az ablakon. Anyám sosem húzta be a függönyt, szerette a kerek arcát. Mindig azt mondogatta, a hold az árvák álmát őrzi, és utat mutat annak, aki kéri. A nap meleget ad lányom, de a hold túlélni tanít.
Odakinn az udvaron hangok éledtek, zaj bújt a bokrok tövéhez. Egy csoport farkas merészkedett a kerítésen belülre. A ház felé fordulva ültek egymás közelében. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy minket figyelnek. Halkan, hisztérikusan felnevettem. Megőrültem! Egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy elborult az elmém. Biztosan túl sok vizet nyeltem, vagy az átkozott imám végre meghallotta a Gonoszság, és eljöttek értem a fekete árnyak. Az állatok valószínűleg meghallották a nevetésem, vagy megérezték a tébolyom, mert vonyítani kezdtek. Éhes hangok törtek elő a torkukból, nyáluk cseppekben hullt a fűre. A szemükben a hold fénye vibrált.
Sikítozni kezdtem, kapálódzva próbáltam menekülni, de a testem görcsös rángása lehetetlenné tette. Anyám ekkor elsírta magát. Felállt, csitítani próbált, de félelmemben belekaptam a karjába, mély sebet marva belé. Ekkor az Asszony felállt. Gyorsan mozgott és határozottan. Anyámat az őrzőre parancsolta, nekem pedig lekevert egy nagy pofont. A keze úgy csattant akár egy ostor a megvadult barom hátán. Egy villanásnyi időre megmerevedett minden. A következő pillanatban az arcom égő fájdalommal rángatózni kezdett. A döbbenet elcsendesített.
– Senki sem akar bántani gyermekem!- a hangja olyan volt akár a gyűrt fátyol.- Segíteni szeretnék neked, hogy felépülj és megtaláld a válaszokat, amiket oly régóta keresel.- Anyámra pillantott, majd rám. Testvérek vagyunk, anyád az egyetlen húgom. A farkasok pedig a gyermekeim. A falka a te családod is Lillith. Feküdj nyugodtan, és figyelj a hangúkra. Meg kell tanulnod megérteni a szavuk, mert ők emberek. Álmodó emberek. Akiknek a szívük mélyén ott él a farkas. Csak nem tudnak róla. Álmukban, a vágyaikban felöltik igazi alakjuk, és eljönnek hozzám. Hogy erőt gyűjtsenek, hogy tovább élhessenek. Megnyugvást lelnek egymás közelében, és hitet az őrzőktől. Tőlem, pedig fényt, ami a lelküket táplálja.
Míg beszélt a farkasok hangja felerősödött. Egy idő után képtelen voltam már az Asszonyra figyelni. A vonyítás egésszé állt össze, összefüggő dallammá, akár a bálnák éneke.
Az utolsó, amire emlékszem az, az illata volt, sült gesztenye és liliom. A magány és a szentség illatai voltak ezek. Ugyan az, mint anyámé hajdan…
Mikor felébredtem a kert csendes volt, a nap magasan járt, anyám pedig a konyhában éppen akkor szedte ki az aranyszínűre sült kenyeret. A farkasok és velük az Asszony eltűnt, nyomuk sem maradt. Felültem, a gondolataimat kiszorította egy érzés. Éhes voltam. Kibújtam az ágyból és mezítláb, a konyhába botladoztam. Anyám nem szólt semmit, csak elém tette a kenyeret. Gőzölgő melegsége körülölelt…
Ez a világ gonosz lányom, tele van átokkal és ármánnyal. A kapzsiság és a gyűlölet lassan elfed mindent. De van remény, mert a szeretet a pokolban is képes virágot bontani. Elég egy gondolat, elég egyetlen akarat. Minden ember jónak születik, a legsötétebb lélekben is megbújik a fény.- A szavak az Asszony szavai, talán a foszlós kenyérből bújtak elő, minden harapásnál újabb és újabb mondat. De nem foglalkoztam vele. Tömtem a hasam, mint bármelyik más éhes gyerek, és arra gondoltam, hogy soha többé nem leskelődök anyám után.
Anyám mintha hallotta volna a gondolataim, megfordult és rám nézett. Széles mosolyra húzódott a szája, a szemében pedig újra felvillant az a régi jól ismert, és vágyott melegbarna fény. Még nem tudtam, hogy akkor látom őt utoljára mosolyogni…
Lázas Templomok
2007 május 30. | Szerző: katha
Az Üllői úti templom Angyalai és Vízköpői emlékére, akik minden reggel haragzúgással válaszoltak a köszönésemre.
A Csend bejött az ajtón. Csontos keze megremegett, míg a Falakat simogatta. Öreg lázban égett minden tégla, a padló hullámzott, és fel, fel nyögtek az ablakok.
A Csend ekkor, az oltár mögött álló kis mélyedéshez lépett, oda, ahová nem érhet el egyetlen kíváncsi tekintet sem. Látszott rajta, hogy komoly erőfeszítés számára a Hűvös Magányba mártani a Falakat. Felsóhajtott minden. Megkönnyebbült moraj hullámzott. A Csend percekig tartotta benne őt. A Magány átölelte és simogatta a Falakat. A lázas álmokat a mélybe húzta, és nyugalmat csepegtetett a téglák közé.
Ez a Templom itt áll már vagy ezer éve. Még állnia kell. Muszáj, hogy így legyen, muszáj, hogy megmaradjon még néhány évezreden át. Hova mennének az Angyalok? Mi lenne velük a Falak nélkül? Senki sem tudta a választ. Senki, sem mert a válaszokra gondolni már jó ideje.
A Csend kiemelte a Falakat a mélyedésből. A Hűvös Magány pillanatok alatt visszahúzódott, és sűrű masszává szelídült. A téglák, a repedések elégedetten nyújtóztak, az őket gyötrő öreg láz szertefoszlott ismét. Mihez is kezdenének a Csend nélkül?
A sarokban kuporgó Angyalok nem néztek fel. A lábukat maguk alá húzva üldögéltek a sötétben. Ide, a Falak haldokló részébe, jó ideje nem jutott el a Fény. Egy ideig próbálkozott, de a Kezek betömték az összes repedést, és lyukat. Valaha itt ablakok voltak. Rózsaablakok. Kezek, festette virágmintás ablakok. A három Angyal szerette őket. A Hit kora reggel mindig a párkányon álldogált, és nézte a felkelő napot. A Szeretet hagyta, hogy a beszűrődő fény átjárja. A Remény pedig a Falakhoz simulva, csak üldögélt, és gyönyörködött a társaiban. De ez elmúlt rég. Ma már csak a Sötétség köszönt rájuk nap -nap után.
Ma sem volt ez másként. Ültek a korhadt padlón. Szárnyaikról tépkedték a tollakat. A Szárnyak sírtak, a tollak pedig sikoltva hullottak a mélybe. Ujjaikon vér csorgott. Nem néztek egymásra. Szemüket lesütve tették a dolguk. Tegnap este, már csak néhány toll maradt. Akár a kidőlt póznák, úgy álltak ki a csontokból. Ha valaki látta volna őket, azt hihette hatalmas karambol történt itt nemrég. Vagy valami felfoghatatlan tűzvész pusztított. A szárnyak pedig a maradványok. Eleven bőr feszült a húson, véres sebek, és fekélyek mindenütt. De ez senkit sem érdekelt. Hosszú ideje senki sem szólt az Angyalokhoz. Haldoklott a Hit, a Remény és a Szeretet. A Csend, ahogy kifelé indult, rájuk nézett. Ő tudta egyedül, hogy miért teszik mindezt az Angyalok. Emberré akartak lenni, hogy újra figyeljen rájuk az Isten.
A Templom másik végében ekkor csörömpölés támadt. A Pap érkezett meg. Az Egy Hetes Borosta morgott, mert ma is korán kellett kelnie. A Mágneskártya káromkodva bújt a Blokkoló Órába, ami undorodva harapta meg újra. Túl fémes az íze, erre gondolt, és felkavarodott a gyomra.
A Pap a Sekrestyébe csoszogott. Lusta lábai nem emelkedtek el a földről. A Reverenda surrogva idomult a testhez. Csütörtök van, hosszú műszak lesz, emlékeztette magát. Szerette ezeket a napokat. Sokat beszélgetett a Zsoltáros Könyvekkel és a Füstölőszelencével. Nem érdekelte egyiket sem kik érkeznek. Tudták, hamarosan elkezdődik a mise. Ez a nap a csütörtök, a Megrendelők napja volt. Ilyenkor csak a Pénz tért be. Illetve csak őt engedték be az Ajtók. A Megrendelők időre érkeztek. Beültek a Templom szuvas Gyóntatószékébe. Szájukból a Bűnök nevetve pattogtak. Majd később összesöpri őket a Pap. A Megrendelők a gyónás előtti napon át faxolták, hogy melyik Feloldozó Imát akarják majd másnap elmondani. A Pénz pedig a gyónás után csúszott a Reverenda zsebébe. Kifelé menet a Tűsarkak és a Félcipők átléptek a Koldusok Könnyén anélkül, hogy ránéztek volna. A Könny tudta, előtte örökre zárva marad az Ajtó. Hiányoztak neki az Angyalok.
A Falra az Oltár fölé a Kezek egy Táblát lógattak. Ez állt rajta: „Ajánlólevél nélkül az Úr elé már senki sem léphet. Minden Ima tépjen sorszámot!”
Az Ég üvöltött, a Csend pedig behúzta maga mögött az ajtót.
szüzek gyönyöre
2007 május 23. | Szerző: katha
most, hogy megérint a halandóság
a szárnyak súlya már nem is oly nehéz
imák hazugsága
kezek ráncos magánya
a mindenség…
ki nem mondott fohász
reszkető szenvedély
s, könnyek
talán egyszer
valaki
értem is sír
a templom lépcsőn
koldus alszik
– akár egy gyermek
körmei alól piszkálja
mocskos álmait
a reggel szürkesége
akár a szüzek gyönyöre
ájtatos élvezet
tudod egy napon
barna hant lesz paplanom
fejfán egy név
ez lesz mindenem
örökül ezt hagyom.
s, talán a szavakat
a percek szépségét
mi megigéz
egy fakósárga lepke szárnya
– tudom most nevetsz
nekem megváltás
hiszem
így mosolyog az ég
angyalok és démonok
– jaj ez a te világod – mondod,
hidd meg tán hazug de szép
álmodom
mi mást tehetnék
mert az imáim
elkoptak már rég.
Rádió meg én
2007 május 19. | Szerző: katha
Táviratilag:
Legnagyobb meglepetésemre meghívtak a Fúzió Rádió: Lélektől lélekig című élő, beszélgetős irodalmi műsorába. Nagyon rég kikerültem az úgynevezett irodalmi berkekből. Nem érzem úgy, hogy bárhova is tartoznék. Olyan árnyékként létezem mindenhol. No mindegy, ez van.
Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök a dolognak! Egy bajom van, tanácstalan vagyok. Zenét és verseket kell válogatnom magamtól, olyanokat, amik el fognak hangzani a műsorban. Hurrá! Fogalmam sincs, hogy álljak neki.
Ráadásul propagálnom sem ártana magam. Ez viszont nem megy. Totál huje vagyok hozzá.
Annak viszont örülök, hogy ajánlhatok barátokat a műsorba. Van egy két ember, akit szívesen beajánlok.
Ráadásul ellocsoghatok az oldalaimról is, mármint azokról, ahol jól érzem magam. Pl: ITT!
Mindegy. Majd csak lesz valahogy nem igaz?
Élő adás. Lélektől lélekig.
Ez lesz majd vasárnap 15-16 óráig.
Itt az elérhetőség: http://www.fuzioradio.hu/
És persze itt: http://lelektar.suxx.hu/
asztali áldás…
2007 május 9. | Szerző: katha
még félek a sötétségtől
az arctól mi itt maradt
magához húzva súgja
a szárnyak súlya
itt maradt.
– érzed még Gyermekem?
a rózsaszín álmaid
elvesztek,
valahol a táskád mélyén
pihennek
tollak, tárca, csekkek
és papírdarab
falfirkák rajta minden napra
egy bölcselet
élj vagy halj úgy
ahogy megírták a szentek
– ugye nem feleded?
visszajövök érted.
enyém leszel
– tudom, hogy nem kérted
de mit tegyünk ilyen az élet
papok és kurvák
egy serlegből isznak
s, ölelkezve mondják
az asztali áldást
– de ne hidd, hogy érted
hisz a hit ma már
csak elcsépelt szófordulat
az imakönyvek csatja
rozsdás álomban szendereg
s te ébren vársz engem…
– mert tudod
egy napon eljövök érted
s magammal viszlek
oda hová tartozol
arra a hegyre
miről álmodtál
ezer meg ezer mesét
rólam, rólad
és a szárnyakról
mik itt suhognak körötted
immár örökre
megszelídítve a csendet
hozzád érve
álmaidból előlépve
mert szeretnek.
– mondd hiszel -e végre, hogy van végzet?
Isten kárhozata /A tizedik álom/
2007 április 30. | Szerző: katha
Az engem szólító hang, test nélkül lebegett a kriptában. Fogalmam sem volt honnan jön, és merre kellett volna figyelnem. Meglepetten forgattam a fejem, és elővigyázatlanul bújtam elő rejtekemből. A falak szinte azonnal elfoszlottak. Kitágult a tér, valahogy olyan érzésem támadt, mintha víz alá nyomnának. Anyámat figyelmen kívül hagyva forogtam körbe- körbe. Megbabonázva kutattam, de nem érzékeltem semmit. Pusztán a csend és a hideg volt valóság. Minden egyéb látomásszerűen lüktetett körülöttem.
Bódulatomból anyám térített magamhoz. Arcon ütött. Oly nagyon, hogy hanyatt estem. Nem tudtam mire vélni a tettét, és azt sem, hogy mért tette. Talán féltett, vagy féltékeny lett. Vagy egyszerűen a dühét vezette le. A szemében furcsa fény gyúlt, könyörtelen.
– Mit tettél te átkozott? – fröcsögte az arcomba. – A halálom hoztad el! – üvöltötte. Ismeretlen szavakat kiáltott felém, közben fel alá rohangált. Néhány perc múlva kimerülten rogyott mellém. Sírt és ölelt, de nem szólt egy szót sem. Akkor, ott arra a néhány pillanatra újra az anyám volt. Aki szeretett, aki figyelt rám, aki törődött velem és szólt hozzám.
Szerettem volna a gondolataimat szavakká szelídíteni. Szerettem volna megölelni őt. Szerettem volna, ha elvetélt vágyaim újra élhetnének. De, mikor megpillantottam az arcát, már tudtam, holt álmokat dédelgetek, mert sosem látott ridegség vonta be minden vonását.
Eltolt magától és felállt. Kopott szoknyáját porolgatta, mintha semmi sem történt volna az előbb. Elhúzódott mellőlem. A lehető legtávolabb állt meg, ott, ahol nemrég megbújtam. A testét ekkor, elnyelte a sötétség.
– Gyere hozzám Lilith, gyere hozzám gyermekem! – újra szólított a hang. De már nyoma sem volt a kedvességnek. Pattogó, rövid szavak voltak ezek, olyanok akár egy jól irányzott korbácsütés. Bal felől jött, onnan, ahonnan anyám eltűnt az imént. A levegő sűrűn kavargott, száraz és vészterhes ígérettel. Felálltam, és mint apám egy kiadós tivornya után szokott, bódultam lépkedtem a megadott irányba. De nem volt ott semmi.
Letérdeltem. Kezem az öreg földet markolta. Nyomokat kerestem, négykézláb kúsztam, és kutakodtam a vaksi fényben. De csak por volt mindenütt. Csüggedten bámultam a falat. Valamiféle csodára vártam tán, ami megoldást kínál és elragad innen. Biztonságos helyre, vissza a valóságba.
De nem így történt. Valami megragadott. Lábaimnál fogva húzni kezdett a kripta belseje felé. Fogalmam sem volt mi lehetett a támadóm, ugyan, úgy ahogy arról sem hova is akar vinni. Görcsösen markolásztam a talajt, sikoltoztam és segítségért kiabáltam. De csak a patkányok nyüszögő kaparászása volt az egyetlen válasz.
Nem tudom meddig tartott, azt sem hová kerültem. Az utolsó emlékem az volt, hogy bevertem a fejem a kőkoporsó szélébe.
Fáztam, úgy, mint mikor félálomban a lerugdalt dunyhám próbálom vissza húzkodni magamra. A testem köveken hevert. Zsibbadt félelem. Ez volt az egyetlen érzésem. Nem érdekelt, hogy hol vagyok, nem érdekelt mi történt. Csak haza akartam menni. Meleg tejet inni, és ágyba bújva elfelejteni mindent.
Véresen ragyogott a hold felettem. Rég elátkozott imát vonyítottak a farkasok, a közelben egy erdő sírt. Az ágak holtan hulltak a kietlen földre. Villámlott. Alakja arcot formált, elfeledett ősök érzése és vágya reszketett benne.
A szél, akár egy nyughatatlan gyermek, a hajamba kapott. Lökdösött. Kellj fel te balga, az Urunk már vár. Ezt súgta. Felálltam, és hagytam, hogy vezessen. Szökdécselt és nevetve figyelte hogy csetlek, botlok a sziklákon. Az, az érzésem támadt, hogy élnek. Lélegeznek a talpam alatt. Simogatnak. Hisz már vártak rám.
Eszembe jutott, anyám egyik meséje. A kövek asszonyáról. Azt mondta, hogy hajdan, valamikor az idők kezdetén, mikor még az Elfeledett Istenek köztünk éltek, volt egy fiatal lány, aki az Öreg hegy lábánál élt, magányosan, társ és szerelem nélkül. Esténként a hold csak neki fénylett, a szél úgy susogott, akár a hárfa hangja, ő meg csak táncolt. Minden mozdulata, akár a lágyan omló selyem. Egy idegen sétált egyszer arra, és az ágak közt bújva megleste tánc közben. Látva sudár testét, bársony bőrét, körte csípejét, és asszony combjait feléledt a vágya. Tisztátalan gondolatoktól szítva lépett elő. A lány látva közeledtét, abbahagyta táncát, és ijedten bújt a sziklák közé. Oltalmat remélt. Ekkor az ég elfordította a tekintetét. Szépséget keresve tovatűnt a szél. Csak a kövek maradtak. Mozdulatlanul védték a gyermeket. A férfi mézes mázos szavakkal édesgette magához a lánykát, kérte ne féljen, hisz nem bántani jött őt, hanem szeretni, titkokat súgni, és édes vágyba merítkezni vele. De a tisztátalan vágy halált szült azon az éjjelen. Mert a gyermek futva menekült, és a hegy szakadékába zuhant. Testét napokkal később találták meg a pásztorok. Oda temették őt, ahol élt, a kövek közé, hol méltósággal pihen máig. Az Öreg hegy sírt utána, táncát kereste a szél, a hold, fénytelen lázban izzott hosszú időn át. Az Elfeledett Istenek ekkor összegyűltek, mert látták, hogy szenved a lány nélkül a természet. Kiemelték a földből a testet, és élővé változtatták egy utolsó tánc erejéig. Minden boldogan ragyogott újra. Ekkor az Istenek kővé változtatták a táncoló lányt. Így született meg a Kövek asszonya. Ki emlékeztet minket, hogy mindenben ott az élet, és a halálban a megnyugvás. A kövek pedig az elsuttogott, de sosem teljesült álmok őrzői lettek. A Kövek Elfeledett Istene pedig elégedetten mosolygott.
A szél, felerősödve terelgetet tovább. A fennsík ismeretlen volt, és elégedett. A lények, akiket ott láttam kíváncsian, néztek felém, néhányan gúnyosan sziszegtek rám, de volt olyan is, aki fejet hajtott. Akadt itt mindenféle szerzett. A Biblia lapjairól ismert démoni arcok bámultak az arcomba, ugyan úgy, ahogy pogány mesékből életre kelt pokolfajzatok és tünemények. Láttam én mindenfélét, csak fajtám bélit nem. Embert, egyetlen egyet sem fedeztem fel.
A kövek is elcsendesedtek a talpam alatt, mikor elé értem. Ott ült velem szemben, egy sziklán. Egy faragatlan, nyers kő. Hát csak ennyit érdemelt?
Idegen volt az arca, teste lágy, szinte alaktalan. Nem érzékeltem határozott körvonalakat, és nem éreztem illatot sem körülötte. A szem, csak a szeme volt ismerős. Olyan volt, mint anyámé, és a szomszéd völgy asszonyáé. Cserzett barna, melegen fénylő és oly távoli akár a szivárvány.
– Lilith, lányom- ezt suttogta
Az ébredés kegyetlen volt, apám hatalmas keze úgy ragadott meg akár egy karvaj. Csurom vizesen, szürkére fagyva lógtam a kezei közt. A jeges víz rám fagyott. Apám üvöltött, és a vállára dobva hazacipelt.
– Asszony! Itt a fattyad, most halásztam ki a folyóból. Indák közé tekeredett.- Ordította, ahogy a torkán kifért. – Hagytam volna megdögleni az átkozott kölkét…- morogta, míg az ágyra dobott, majd káromkodva kiviharzott a szobából.
Az anyám fölém hajolt. Mosolygott. Apám szeme suttogtam. De úgy tett, mintha nem hallana. Vizet forralt, ruhástól belenyomott, és várt. Miután átmelegedtem, kiemelt, levetkőztetett, és felszárította a bőröm és a hajam. Szegfűszeg és fahéj olajjal dörzsölte át a testem, majd egy tojássárgáját kevert a meleg tejbe. Ezt diktálta belém kortyonként. Az utolsó, amire emlékszem mielőtt elnyelt az álom, a szavai voltak.
– Meg kellett volna fulladnod, én, szegény elátkozott gyermekem…
… itt a mélyben
2007 április 25. | Szerző: katha
haragvókék gondolataimba temetlek,
s, magammal húzlak ide…
ide le, lelkem csendjébe.
akár a tenger, úgy ölellek,
tajtékpárnára fektetlek, s, míg alszol
korallszívem, őrködik feletted.
sebeid halk morajjal gyógyítom, és hagyom,
hogy hűs kéjem véredben lángoljon.
egy hajnalon füled betapasztom, hogy ne halld
a hangom, mikor hozzád imádkozom.
szemedre kacér álmot csókolok,
ne lásd alázatba font mosolyom.
ne félj Kedves,
az alkony édes narancsával takargatlak,
hogy ne fázz a mélyben,
itt lent, lelkem csendjében.
így őrizlek…
akár eretnek gondolatot,
anyám márványarca mellett, az oltáron.
szent szavakkal dicsérve,
hullámsírba temetve,
velem maradsz örökre
itt lent a mélyben,
lelkem csendjében.
Isten kárhozata /A tizenharmadik álom/
2007 július 2. | Szerző: katha
A lángok az első pillanatokban alig mozdultak. A falusiak lélegzetvisszafolytva várakoztak. Szórakozni akartak,hogy végre kiengedjék a felgyülemlett gőzt. A Lelkész igazi nagy beszédet tartott. Kitett magáért az előljárók és az Uraságék előtt. Közel 2 órán kerüsztül szórta az igét. A szavak akár a parázs úgy égették a jelenlévők lelkét. A pap nagyon jól tudta, hogy egyetlen ártatlan sem ácsorog a bitófa körül.
“Már a mesék hősei sem ártatlanok gyermekem! Így ne hazudd nekem, hogy nem vétkeztél a héten. Lehet, hogy bűnös szó nem hagyta el ajkad, vagy nem sarkalt tettekre a Gonosz, de a gondolataid… biztos, hogy volt köztük tisztátalan és mocskos. Ha máskor nem hát álmodban! Mert, nincs szeplőtelen tisztaság, mióta a Mi Uraunk kiűzte az első párt az Paradicsomból.”- hallottam most újra a szavait. Most, itt a főtéren,
Oldal ajánlása emailben
X