kézen fogtam Istent
2007 április 21. | Szerző: katha
úgy érintett meg Isten
hogy észre sem vettem
vállamon a kezét
csak ott mélyen
valahol legbelül
– ez lenne a lelkem?
hol az örökkévalóság él
megremegtem.
csendesen
mint egy hajnali igézet
megértettem
így kell lennie
magány és fény
mosoly mi nincsen
bennem él
bennem élsz
szárnyak és kéj
félek majd ha elmész
mert ölelésed lesz vétkem
ízed reményem
akkor megfordulok
kézen fogom Istent
és magammal viszem
oda a hegyre
– emlékszel hogy reszkettem?
míg telt vággyal
örömed lelted bennem
talán megérti
hová űzött
mivé lettem
mert egy angyalt
szerettem
a kezdetek kezdetén
tűzfény imám
2007 április 19. | Szerző: katha
izzó tűzfény lobban köztünk
skarláthangok motyognak
kezed kezembe temetve
lelkembe helyezem arcodat
zsibongva fonódik vágyunk
a lepkeszárnyú csókokban
zsarátnok időt feledve
elcsitul minden gondolat.
hullámzó, lágy ölelésben
ős bűneinkből oldozva
fohásszá vállnak a percek
s lágyan hullnak a padlóra.
imaként suttogom neved
már magamban hordozlak
stigmaként lüktet sóhajod
a végtelenbe sodródva
Isten kárhozata /A nyolcadik álom/
2007 április 15. | Szerző: katha
Sokáig feküdtem az ágyban. A mennyezetet bámultam, az öreg gerendák erezetéből próbáltam valamiféle üzenetet kiolvasni. De csak kusza vonalakat és repedéseket leltem. Magam voltam csak. Apám a szomszédos szobában aludt. Néha fel- felhorkantott, motyogott, és öblöseket szellentve forgolódott az ágyában.
Hajnalodott már. Szerettem az ablaküveget simogató nap bátortalan fényét. Gyakran képzeltem, hogy az nem csupán fény, hanem egy létra, vagy csúszka, amin Isten lemászik hozzám. Megölel, és a fülembe sugdos. Azon merengtem ilyenkor, hogy milyen lehet az érintése? Lágy, simogató vagy inkább határozott és erős? Soha nem kérdeztem meg anyám. Úgy gondoltam, kineveti a buta gondolataim.
De ma, valahogy nem volt kedvem álmodozni. Felkavart az utazásom. Úgy éreztem a pipacs főzete még mindig bennem, bolyong, szivárog a pólusaimból, és elárul. Az igazság az, hogy féltem. Féltem, hogy kiderül mit műveltem ott a temető kriptái közt. Nem emlékeztem pontosan mindenre. Az események összemosódtak, és csak egy sűrű masszát hagytak bennem magukból. Érzéseket, villanásokat és hangokat. A bozót rezdüléseit, szárnyak suhogását, éles madárrikoltást és felismerhetetlen zajokat. Vágyat és szenvedélyt, reszketést és sóvárgást. Olyan kínt, ami egyszerre a mennybe emelt és a pokolba taszított. A legtisztább és legnyomasztóbb érzés azonban a haza értem érzése volt. Mintha ezer meg ezer angyal mosolygott volna rám, eltorzult vigyorral.
Apám nagyot böffentve ébredt. Lejárt az időm, fel kellett kelnem. Az öltözködéssel nem volt gond, hiszen le sem vetkőztem tegnap óta. A konyhába menet az öreg fali tükörben egy pillanatra megláttam magam. A szoknyám és a blúzom gyűrötten és foltosan lógott rajtam, a ködmön szőr gallérjából halott föld pergett. A hajam akár a szomszéd asszony szénája, az arcom pedig szürke és beesett. Összességében úgy festettem, mint az a liba, amit apám a kutyánk szájából szedett ki félholtan, mert a dög elkapta és megtépte. Egy pillanatra még a szagot is megéreztem.
Nem volt kedvem átöltözni. Kukoricakását kellett főznöm apámnak, és amíg fő megfejni a kecskét. Egy korsó meleg tej rendbe teszi a gyomrát, a kása meg felszívta a savat, ami az ital miatt termelődött. Jó lett volna éhen hagyni őt. Szenvedje meg a nyughatatlanságát. De nem mertem megtenni. Biztos, hogy három -négy pálca tört volna ketté rajtam, bátorságom jutalmaként. Nem volt szükségem ilyetén örömökre.
A patak vize hideg volt és tiszta. Ide jöttem le fürdeni, miután apám elment házúról. Tüzet raktam és a ruháim, ahogy kibújtam belőlük a lángok közé dobtam. A vízből néztem, hogyan tűnnek el az éjszaka nyomai. Csontomig fagyva áztam a vízben. A sodrás belekapott a hajamba, levelet, rögöket mosva ki belőle. Megtisztult a bőröm, és úgy éreztem a lelkem is elcsitult. Kezdődhetett a nap. Törölközés nélkül, a nedves bőrömre ráncigáltam fel a tiszta ruhákat. Az alsószoknyám úgy tapadt hozzám, mint csecsszopó gyermek anyja emlőjére. Lassan és nehézkesen ment az öltözködés.
Gyorsan lépkedtem az utcák néptelen csendjében. Néha a kerítések mögül megfásult arcok néztek rám, némelyik elmosolyodva integetni kezdett. A szatócsboltba igyekeztem. A ház hátsó részében volt az üzlet, a mellékhelységekből kialakítva. Egy asszony vezette, aki a férjétől örökölte meg a boltot, akit a tíz évvel ezelőtti dögvész vitt el. Annak ellenére, hogy szemre való teremtés volt az özvegy magányosan élt, férfi és azt beszélték, hogy vágyak nélkül. Mindig tubákot rágott. Az átható illat bevonta a testét, és a környezetét egyaránt. Az innen vásárolt árút megismerte bárki, mivel minden enyhe tubák illatot árasztott.
Ahogy beléptem egy egyszerű kolomp köszönt rám. Az üzlet néptelen és hűvös volt. Az asszony meglepetten fordult felém.
– Korán jöttél gyermekem!- mondta szinte szemrehányóan. –Még nem végeztem. De ha már itt vagy, segítened kell.- A hangja csendesen parancsolt. Megszokta a magányt, megszokta, hogy neki senki sem dirigál, csak ő másoknak. Így a falnál álldogáló hokedlire tettem a kosaram és mentem pakolni. A fal melletti polcokon konyhai edények, evőeszközök és korsók sorakoztak tömött sorokban. A sarokban kézzel festett fiókos szekrénykék álldogáltak, bennük tű, cérna, gomb meg gatyamadzag méterszám. Az ajtó melletti asztalokon pedig metszett üvegekben fűszernövények és különböző magvak. Azon a reggelen érkezett meg a friss árú. Köles pergett, rozs és árpa zizegett a zsákokban.
A növényeket kellett szétválogatnom. Ez nekem való feladat mondta. Elsőkét a parlagi ligetszépe került a kezembe. Sárga szirmai, még így letépve is itták a fényt magukba. Nem érettem mért adnak pénzt az emberek olyan növényért, ami parlagon száz szám nő. Azt meg főként nem tudtam felfogni, hogy mért a szirmot árulták, mikor a gyógyszer a virágzás előtt kisásott gyökerében van, ami ráadásul ehető és finom étek. Mályva volt a következő növény, ami a zsákból előkerült. Sok gyereknek vitték, hashajtónak. Majd a fekete szemű zsuzsanna élénk zöld leveleit kötöztem csokorba. Mélyen beszívtam a macskamenta illatát. Anyám gyakran használta a főzetét a patkányok távoltartására. Volt ott még galanga, komlótoboz, citromfű, csalán meg boróka. Az üvegekbe tömködtem őket. Mikor befejeztem levendulát, tépkedtem. Tenyérnyi vászonzsákokba kellett varrnom őket, sűrű és erős öltéseket használva.
Közel egy órát rendezgettük a kis boltot. Az üzlet mélye szerszámokat és kerti eszközöket rejtett. A két hordóban pedig petróleum és kocsikenőcs terpeszkedett. Sajátságos szag terjengett itt. Nem kellemetlen vagy szúrós, egyszerűen szokatlan.
Mikor a két fiatal péksegéd megérkezett az özvegy a szobába parancsolt. Az emeletre küldött, hogy készüljek elő, míg ő elrendezi őket. Így is tettem.
Vizet forraltam a főzeteknek, fekete kristályokat raktam a tágas szoba négy sarkába. Hematit. Anyám így nevezte őket. Akkor kell használni, ha valaki szíve és az erei betegek. Segíti a vér tisztulását. Ha gyógynövényekkel dolgozol, tiszteld meg őket azzal, hogy védelmet kérsz rájuk a sötétség erőivel szemben. Ezért mindig akassz az ajtófélfára fekete bodzát, mert ez a növény a többi védelmezője.- mondogatta mindig. Így cselekedtem.
Az asszony levegő után kapkodva lépett be az ajtón. Azonnal az ágyra rogyott, és végignyúlt rajta. Erőtlenül feküdt előttem. Annyi ereje sem maradt, hogy a karját megemelje. Így egymagam kellett szó szerint lerángatnom róla a ruháit. A teste látványosan, napról napra puffadt és fekélyesedett. Azt mondta, mikor először voltam nála, hogy a férjét megátkozták. Azt beszélték a faluban, hogy egyszer mikor áruért ment a környező falvakba ellopott egy feszületet az egyik paplakból. De ezt az asszony hevesen tagadta. Mindegy mi történt, a lényeg az, hogy a szentek átka kísérte őket. Miután a szatócsot elvitte a dögvész, asszonya vette át a boltot. Szépen gyarapodott, napról napra zsírosodva. A tarsolya és a teste egyaránt. Pedig alig evett. Csak csipegetett, ahogy ő mondta. Mindegy mit tett. A lényegen nem változtatott semmit. Annyira felpuffadt, hogy a bőre szétrepedt. Mély, levedző hegek borították el. Borókából készítettem neki tömjént, hogy elűzze a kellemetlen szagokat a szobából. Testét pásztortáska főzetbe áztatott gézbe bugyoláltam, hogy megszűnjön a sebek vérzése. Amíg pihent, istenfából és fekete ürömből készített főzetettel locsoltam be a szobát. Ki kellett űzni, ami ide betelepedett.
A szellemek és démonok bárhol megtelepednek. Főleg a gyenge emberek otthonában. Ez a pap dörögte nekem, miközben a Bibliával ütlegelt. Ezek a lények belőlünk táplálkoznak, húsunk rágva kárhoztatnak el. Nem tudom, hogy mennyi igazság van a szavaiban. Igazán nem tudom. De az asszony állapota nem volt szokványos. Eszméletlenül mély, torz torokhangom beszélt, számomra ismeretlen nyelven.
Hónapok óta a szilfektől kapott ajándékom viselte. Fatima kezét. Ez nem volt más, mint egy nyitott tenyeret formázó fa amulett. Szemmel verés ellen kérte tőlem a szzatócsné. Azt mondta, amióta viseli jobban, érzi magát, ritkábbak a rémálmai és a hangok a fejében.
Szegény asszony félelme lassan rettegésbe csapott át. Halott férje cipőjét rejtette el a lépcső alatt, és a környék összes macskáját befalaztatta a ház oldalába. Sétált, kezeivel a friss vakolatot simogatta, és könyörgött, hogy szűnjön meg az átok a fejéről, mert élni akar. Szerencsétlen állatok meg csak vertyogtak, míg levegőjük tartott.
Néhány napra nyugalom költözött a házba. De hamar tovaszállt, és minden kezdődött előröl. Sokáig én sem tudtam, mit tegyek. Arra gondoltam, a megszálló lélek egy striga vagy egy ghoul. De hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. A gyertyákat tucatszám égettem, szórtam a sót meg a hamut kilószám, de semmi sem használt.
De ma reggel a patak hideg vize kitisztította az agyam. Letisztultak a gondolataim mire ide értem. Megtaláltam a megoldást. Az asszonyt a tubák mérgezte. Az évek során elrágott mennyiség méreganyaga a testébe ivódott. De ezt nem mondhattam meg neki. Mert babonás félelmeinek köszönhetően görcsösen hitt az átokban. Ezt az egyszerű megoldást, hogy a méreg szétrágja a testét nem tudta és nem is akarta, volna elfogadni. Vasvillán végeztem volna. Így mást kellett kieszelnem.
Amíg a dunsztban pihent, elővettem egy kőből faragott kis flaskát. Anyám hagyatékából valót. Macskavizeletet töltöttem bele, de azt inkább nem írom le, hogy honnan szereztem, majd tűt és hajat. A tüzet lefojtottam, hogy vastag füst üljön a szobára. Egy kis látványos hókusz -pókuszra volt szükségem. Az özvegyasszony felélénkült. Amikor egy régi gyerekverset kezdtem kántálni, extázisba esett. Fetrengett és görcsösen rángatózva sivalkodott. A szobát pedig ellepte a veríték és vizeletszag. A füstölők és a gyertyák leégtek, a kandalló tüze pedig dühösen lángolt. A pajta állatai megvadulva prüszköltek, az ablakpárkányra pedig két termetes macska telepedett. Magam is meglepődtem a kialakult állapoton.
Ha jól tippelem egy órán keresztül tartott a szeánsz. A végére mindketten kimerülten ültünk a padlón. Nyugalom költözött a szobába. Az asszony nem győzött hálálkodni. Ő is ezüstpénz nyomott a markomba, mint hajdan a tiszteletes anyám kezébe. Egy ezüstpénz az átokűzés ára. Így kívánják a szentek. Mikor lecsillapodott, elmagyaráztam neki, hogy mostantól mértékletesen kell élnie. Ne egyen meg igyon annyi mindent össze, és szokjon le a tubákról. Talán megbocsátják az égiek a hazugságom, mert azt mondtam neki, hogy a tubákban volt a gonosz, aki megszállta őt. Rettegve nézett a büdös csomóra, amit a sarokba köpött. Felállt a szeneslapáttal pedig sűrűn hányva magára a keresztet a tűzbe dobta a szétrágott tubákot.
Hazafelé menet a templom felé vettem az irányt. Beosontam a toronyba és egy kilazult kő mögé rejtettem a kőflaskát. Jól lezártam.
Nyugodtan és kimerültem dőltem végig az ágyamon. Apám a kocsmába ment az ezüstpénzzel. Végre egyedül lehettem. A szobában történtekre gondoltam. Peregtek a képek bennem egyre, peregtek. Majd szép lassan elszenderedtem. Az egyetlen dolog volt csak, ami zavart, az, az árny volt, ami az özvegy körül keringett, majd a flaskába bújt. Azzal vigasztaltam magam, hogy túl nagy volt a füst és a zűrzavar, hogy bármi is tisztán látszódjon…
Isten kárhozata /A hetedik álom/
2007 április 10. | Szerző: katha
Az első korty keserűsége szétáradt a csontjaimban. A fanyar illat belerágta magát a szoknyám és a ködmönöm szövetébe. Hiába fúrtam a vastag prémszegélybe az orrom, a szag mindenhol utolért. Gyűlöltem. Mert darabokra tépett, mert a mélybe húzott, és legfőképp, azért mert élvezetet okozott. A testemnek és a lelkemnek egyaránt.
Gyerekként nem értettem mi ez a furcsa érzés, nem sejtettem mit takar a borzongás. Felébredtek a vágyaim, érzéki mámorba hajszolva. A pap első érintésére emlékeztetett. Görcsösen rándultam össze. Anyám nevetett, mintha a gondolataimba látott volna.
– Nincs itt, ne félj… súgta. Csak kettesben vagyunk mi élők. –Ezt hallva, előző riadalmam még nagyobb félelem váltotta fel. Olyasmi történt velem, amit nem értettem. És az ember ösztönösen fél, fél az ismeretlentől. De mára a félelmek emlékké szelídültek bennem, így csak mosolygok az egészen.
A virágszirmok lassan főttek. Kesernyéjük betöltötte a temetőt. Csak itt, a régi kripták mögött tudtam nyugodtan megfőzni a főzetet. Ide a kutya se jár ilyen korán. Éjjel szedtem a virágot. Anyám arra tanított, ha egy növényből főzetet akarok készítni, mindig éjjel kell begyűjteni. Mikor már Holdanyánk fáradtan gubbaszt az égen. Ez éjfél után körülbelül 2 órára esett.
– Csak a hazugok használnak szárított növényeket. A munkáddal adózol az égnek, ne feledd- mindig, ezt mondogatta, miközben a kezét fogva csetlettem -botlottam mellette a réten vagy az erdőben az éjszaka közepén. Jaj mennyire haragudtam rá, hogy fölvert édes álmomból. De őt ez nem zavarta. Vitt magával télen, nyáron, száraz vagy esős időben egyaránt. Minden út után reménykedtem, hogy az volt az utolsó. Fogadkoztam minden szent bokájára, mert hát, egyéb testrészüket, ne adj Isten szívüket megemlíteni főbenjáró bűn lett, volna, hogy én soha de soha ki nem teszem a lábam ide gyűjtögetni, ha már nagylány leszek. És most mi van? Az egész éjszakát a begyűjtéssel töltöttem. Nesze neked fogadalom! Jót nevettem saját butaságomon. Lehet anyám is így fogadkozott hajdan? Már sosem tudom meg.
Azt vettem észre, hogy csorognak a könnyeim. Elkészült a főzet. A kézfejemmel megtöröltem a szemem és taknyos orrom. Nem is mertem arra gondolni, hogy reggel hogy mosom le a vörös színt a bőrömről és a ruhámból. Apám valószínűleg szíjjal fog emlékeztetni arra, hogy mennyi munkájába került a ködmön. De ez most nem számított. Repülni akartam, felemelkedni, és zuhanva alászállni anyám után, az őseimhez.
A falusiak közül szinte senki nem tudta, hogy milyen titkot rejt a pipacs fenséges szirma. Szedték a lányok, hogy tojást fessenek vele a jövendőbeli kérőiknek, vagy azért, hogy pirosítsák vele az arcuk, a titokról mit sem sejtve. A szirmok elrejtették áldásuk.
Én is csak akkor szereztem róla tudomást, mikor anyám elvitt magával az öreg tejes asszonyt gyógyítani, aki a szomszéd falu határában élt. Azt beszélték, hogy a háza vele együtt öregedett. Igazuk lehetett. Az épület megrogyott, a gerendák meghajoltak akár az asszony háta, az ajtók, ablakok és a fa padló recsegett ropogott, mint a csontjai. A falak sárgán vigyorogtak ránk, és a vakolat hámlott, akár a vénasszony arcbőre. Az első perctől kezdve irtóztam tőle.
Halálán volt. Anyám hónapok óta járt hozzá. Az igazság az, hogy meggyógyítani nem tudta, csak enyhített a szenvedésein. Főzeteket és kenőcsöket készített neki, fürdette és takarított rá. A tejes asszony pedig kecskével, sajttal és friss tejjel fizetett érte. Hálás volt, mert anyámon kívül senki sem nyitotta rá az ajtót jó ideje. A falusiak babonás népek, féltek a betegségtől, akár a tűztől.
Az én dolgom mindig az volt, hogy vizet forraljak, kifőzzem a csíkokra szaggatott lepedőket, és sót meg hamut szórjak a ház köré.
– Mikor gyógyítasz lányom, megnyílik az ég. A fény benned ölt testet. De ahogy a kapu megnyílik, és fény a testedbe költözik, a sötétség is követeli a jussát. Sok kárhozott lélek él köztünk. Ezért kell a só. Mert az felmarja a föld mocskát, a hamu pedig falat emel élők és holtak közé.- ezt tanította. Én pedig tettem a dolgom. Ha anyám a fény, akkor védtelen a gonoszság ellen. Vigyáznom kellet rá. Így szórtam én a sót meg a hamut marok szám. Nem sajnáltam sehonnan sem. Nagy igyekezetemben jutott az áldásból a hajamba, ruhámra de még a bugyogómba is. A szemem marta a hamu és a só keveréke. Sírtam, mint az újszülött az első pofon után. Anyám ilyenkor nem törölte le a könnyeim, hanem egy üvegcsével fogta fel őket
Miután elvégeztem a dolgom, húztam a vizet a kútból, hordtam a csöpp konyhába. A kemencében ropogott a tűz. Egy girhes macska aludt mélyen a padkán. A vödörből egy béka ugrott ki. Látszott, hogy a kútvízen nevelkedett. Senki sem bántotta őket. Úgy tartották nyálkás bőre, elűzi a betegséget. Tévedtek. Ez a ház bűzlött a halál ígéretétől. Seprűvel gyorsan kihajtottam a rusnya állatot a verandára. Ekkor megjelent anyám. Kérte, hogy adjak neki egy kisebb fazekat. Egy fehér vászonzsákból vörös virágszirmokat szórt bele. Az éjjel szedett pipacs szirmai voltak. Hideg vizet öntött rá. Azt mondta, azért, mert a hideg víz összerántja a szirmokat. Nem szökhet meg belőlük a napfény. Lepedővel bekötötte a fazék száját. Ezt a főzetet nem szabad meg keverni, egyetlen egyszer sem.
Amíg főtt a szirom tettük a dolgunk. Illetve anyám. Én meg a sarokba ülve imádkoztam az asszony üdvéért. Szerencsére úgy tanultam, hogy áhítat közben hajtsam le a fejem. Így nem kellett látnom az asszony hasán serkenő keléseket. Csak a szaguk jutott el hozzám. Menekülni szerettem volna. Elfutni bárhova, ahol tiszta levegőt szívhatok.
Mikor már a rosszul lét környékezett, anyám a konyhába vitt. A fehér vászon a fazék tetején már érett barnára változott. Fanyar illat járt át mindent. Szinte vágni lehetett. Ekkor leemelte a fazekat és a lócára tette. Kibontotta a kötelet és kicsavarta a szövetet. Sziszeget a fájdalomtól mikor a fazékba nyúlt. A forrásban lévő víz bugyogva harapott a kezébe. A szirmokat ugyan is kézzel szedegette ki belőle. A vászonba csavarta őket. A főzetet egy nagy alumínium bögrébe töltötte. A fazéknyi vízből alig egy 3 deci folyadék maradt. Sűrű mézbarna folyadékkal telt meg a pohár. A fanyar illat, bódító hatással volt rám. Megijesztet.
A szobában szuszogva várta a tejes asszony az italt. Úgy kortyolta akár a kiszáradt föld az esőt. Szinte egy szuszra felhajtotta. Aztán csend lett…
Anyámmal a sarokba húzódtunk. A kopott hokedlin, az ölébe ültetett. A mellkasához szorította a fejem, mikor az asszony üvölteni kezdett. Őrült vigyorral tépte magáról a ruháit, hogy meztelen testéhez érhessen. Nyögött és sóhajtozott. Valakihez beszélt. Kérte tegye őt boldoggá még egyszer. Aztán egy pillanatra elcsendesedett. Anyám felé fordult és azt suttogta köszönöm neked gyermekem. Ezután úrrá lett rajta az őrület.
Hosszú idő telt el. Nem használtam a főzetet soha. Féltem tőle. A tejes asszony halála után anyám magához hivatott. A kezembe nyomta a vászonba csavart pipacsszirmokat. Ásd el a temetői fűzfánál. Mélyen akár a kút. Mert a múltat temetni kell.
Azon az éjjelen kivitt a rétre. Pipacs lepett el mindent. A Hold fényénél úgy fénylett akár az eleven, hömpölygő vér. Egy fa tövébe húzódtunk. Rám parancsolt, hogy akár mi is történik meg se nyikkanjak. Az ég tisztán ragyogott, sehol egy csillag. Anyám, mintha kitalálta volna a gondolataimat így szolt:
– Az ég ma egyesül a földel. A pipacs szirmai felolvadnak a szélben, így hintve vágyat a világra. Álmot hoz ma az éj a falu összes lakójának. A saját múltúkat fogják újra élni, azért, hogy holnap megint felfedezzék mi a hit. Hit az őseik szellemében.- Furcsán beszélt, átszellemültem. Mintha az ő szemében gyűltek volna össze a csillagok arra a percre. – Azért vagy itt, hogy lásd az élet születését lányom, és mert úgy döntöttek te leszel az ajándék. – Mikor ezt kimondta eltűntek a szeméből a csillagok. A szívemen koppant mind, mind, hogy megfagyasszon és megrémítsen. Anyám arcán torz vigyor ült, olyan akár a tejesasszonyén halála percében. A frász kerülgetett. Sikoltani szerettem volna és futni, elfutni minél messzebbre erről az átkozott helyről. De anyám megelőzött. Megragadta a karom, és nem engedett. Köténye alól előhúzott egy üveget. Amiben a könnyeim, gyűjtögette. A szájával kihúzta a fadugót, majd kiköpte. Felém, nyújtotta. Nem mertem nem inni belőle. A keserű méreg lassan csorgott le a torkomon. Azt hittem, hogy elnyel a föld, vagy valami hasonló, ha megittam. De nem történt semmi.
A bokrok közül szinte végszóra két asszony lépett ki. Ahogy közeledtek az egyikben, a gyógyítóm ismertem fel. Mikor odaértek szertartásosan meghajoltak előttünk. Anyám viszonozta a köszönést, és félreállt. Magamra hagy, magamra hagy sikoltottak bennem a gondolatok. Bőgni kezdtem. De ez egyiküket sem érdekelte. A fák mögé vezettek. Tűz égett, fénylő lángokkal, és éhesen. Igen úgy éreztem, engem akar mind. Pedig csak az üstöt nyaldosták, amiben szirmok főttek. Gyors mozdulatokkal kiszedték a fonnyadt sziromleveleket a vízből, és bögrébe merték a folyadékot. Mindhárman nagy kortyokkal nyelték a nedűt. Miután végeztek, a számba tömködték a szirmokat.
Csak arra emlékszem, hogy a szirmok életre keltek a számban, tekeregve kúsztak a torkomon lefelé. Rágnom kellett folyamatosan, mert ha lenyelem őket, meghalok. Csak álltam és néztem az anyám. Őrült táncba kezdett, ruháját ledobva, szemérmét feledve felszabadultan táncolt. Nevetett és forgott, körbe- körbe. De hirtelen megállt, és valaki köré fonta a karjait.
Feltámadt a szél, farkasüvöltést sodorva felénk. A fák ágairól hárpiák szálltak fel, vaskos csőrük hangosan csattogtatva. A fejünk felett köröztek. A virágokról pillangók keltek útra. Messze szálltak, ahová a szemem már nem tudta őket követni. Eszembe jutottak anyám szavai. Ahova pillangó száll le, ott átjáró nyílik egy másik világba. Azon az éjjelen sok –sok ajtó nyílt meg…
Anyámat figyeltem. A teste hullámzott akár a meleg tej friss illata. Karjaival valakibe kapaszkodott. A szemében újra ezer meg ezer csillag fénylett. Egy pillanat alatt leszállt a köd. Sárgás fénybe vonva mindent. Azt hittem káprázik a szemem, mikor megláttam anyám partnerét. Egy magas, szikár alak volt, furcsa köntösbe burkolódzva. Valahogy vele élt a szövet. A másik két asszony szintén, hasonló alakokkal táncolt. Félelmen ellenére is éreztem a vágyat mindenhol. Szépek voltak így együtt és buják. Összefonódva tekeregtek, nevetve és beszélve. Mint egy mesebeli történet. Csak ők nem rajzolt figurák voltak. Hanem az anyám, és egy idegen, aki Kedvesemnek szólította.
Talán megérezték, hogy figyelem őket. A lény kibontakozott az ölelésből, és elindult felém. A lábamnál megmozdult a fű. Lenéztem. Két szilf volt az és néhány sziromlény. Földig hajoltak uruk előtt, aki elém lépett.
Olyan volt akár egy ember. A testét vékony, fényesen csillogó szőr borította. Mintha selyembe burkolódzott volna. A köpenye hirtelen mozdult, és szétnyílt előttem. Csak akkor fogtam fel, hogy a köpeny nem is ruhadarab, hanem nemes ívű szárny. Tollal és finom pelyhekkel. Akár a freskók és a Biblia angyalai. Meglepetésemben elfelejtettem rágni is. A szirmok akár a vércsék úgy csaptak le rám. Csúszni kezdtek lefelé azonnal. Köhögve kezdtem újra a rágást. Az idegen megérintett. Ujjaival megemelve az állam a szemembe nézett. A hanga mély bariton, mélyebb, mint az öreg templom haragja.
– Lányom vagy, a vérem. A könnyeid most megvédtek, de legközelebb magammal viszlek. Ideje haza térned.- a szavai leforráztak. A döbbenet végig kúszott a gerincemen, a tarkómon át a fejem búbjáig. Úgy éreztem, szétszakít az érzés. Annyira belefeledkeztem a szavaiba, hogy észre sem vettem mikor és hogy tűnt el.
Arra eszméltem, hogy énekelnek a madarak. Bántotta a fény a szemem, hunyorogva anyám kerestem, aki a fűben, pipacs ágyban hevert félájultan, kielégülten, boldogan. Sírva ébresztgettem.
Otthon nem beszéltünk. A nagy fa dézsában a térdeimet átkulcsolva üldögéltem. Anyám forró vizet töltött még bele, majd illatos olajba mártotta a csontfésűjét. Ezzel kezdte kibontani a hajam. Dúdolt, valamilyen ismeretlen régi dallamot. Mikor kiszálltam, gondosan megtörölgetett. Belecsavart a vászonlepedőbe és a fülembe sugdosott. De képtelen voltam felfogni a szavait. Mikor lefektetett megcsókolta a homlokom. Mosolyogva mondta
– Aludj gyermekem, apád elégedett veled. De ne félj, nem engedem, hogy elvegyem.
Aztán felállt és kiment. Az ajtóban még visszafordult és azt mondta, a főzet segít emlékezni, és kapcsolatot teremteni a múltammal, ha már ő nem lesz.
Talán eljött az idő, hogy emlékezzek. Egy szuszra ittam ki a könnyeim. Hosszú ideje gyűjtögettem, ahogy tanultam. A könny, mérgező, a másik világ lényei irtóznak tőle. Olyan kötelék az élőkhöz, amit még ők sem tudnak eltépni. Majd megittam a pipacs virág szirmaiból készült főzetet. Hallucinogén, hát ezért kellett.
Percekig nem történt semmi. Csak álltam egyhelyben. A Hold unottan üldögélt az égen, a csillagok rég eltűntek mind. Magamra maradtam. A főzet mocorogni kezdett bennem. Lassan áradt szét az ereimben, a szerveimben. Lüktető, élő lett a véremmel keveredve. Belülről perzselt. Elöntött a vágy. Minden átmenet nélkül. Cseppekben gyöngyözve gurult a combjaimon a föld felé. A lélegzetem felgyorsult, a gerincem megfeszülve követelődzött. De ennél több nem történt. A szememre köd ereszkedett, hallottam a hárpiákat felrebbeni, éreztem a pillangók szárnyát, ahogy hozzám értek.
De valami más is megérintett. Ismerős illat köszönt rám. A hangja korbácsként csattant a testemen. A lelkem pedig felsírt. Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Kortalanul és fenségesen. Suttogva érintett, ölelt és csókot lehelt.
– Hát haza tértél gyermekem…
majdnem érzések
2007 április 9. | Szerző: katha
a perc szelíd
akár a tekinteted
ahogy rám néztél
szenvedély és vágy
nélkül, csak úgy
mert jól esett az érzés,
mi kettőnk közt született
és halt észrevétlen.
nem figyelt senki
az angyalok is
pont elfordították a fejük
– a jövőt kémlelték éppen
mi meg egymást
hogy, aztán egy mosollyal
hozzunk rendbe mindent
és megtörjük a csendet
– mit csak mi hallottunk
akkor, ott egymással szemben.
a következő pillanat
már zajjal telt
elmúlt a varázs
odébb léptél
én meg majdnem orra estem
mert elmerengtem
– hallottam kuncogni
az angyalokat mellettem.
s mire feleszméltem
nem voltál sehol
– megint csak a képzeletem
játszott velem”
Isten kárhozata /A hatodik álom/
2007 április 8. | Szerző: katha
Anyám mindig azt mondogatta, hogy csak azt méri ránk a sors, amit még el tudunk viselni. Lehet, hogy igaza van. Annak ellenére is, hogy gyakran a ránk váró feladat súlya összenyom. Istenem, hányszor éreztem már így rövid életem folyamán. De így vagy úgy megoldódott minden.
Emlékszem anyám nagyon ritkán aggodalmaskodott. Meglásd lányom, holnap szebb nap jő. Ezt suttogta a fülembe miközben a sebeimet, gyógyítgatta, mert a Biblia szó szerint a húsomba égett. Tizenhárom éves voltam akkor. Aznap a tiszteletesnél kellett jelentkeznem nevelésre. Akkora már a Szent könyv utolsó betűjét is kívülről fújtam. Muszáj volt. Azon a délutánon különösen kegyetlenül viselkedett velem. A köteleim az eleven húsomat ették, ő pedig csak térdelt mögöttem üvöltött a fülembe és rángatódzott. Görcsös vágyakozása kudarcot szült csupán. És dühöt. Elkeseredett dühöt. Feltápászkodott. Azt hittem a szokásos ceremónia következik. Elvonul néhány percre, majd átöltözve visszatér, és jól elver a könyvvel. De nem így történt. Úgy ahogy volt, szétnyílt köntösben, pucér testtel fel alá rohangált a szobában. A hideg falak szomjasan nyelték a hangját.
– Mit tettél velem?! Hogy voltál erre képes szuka fattya?! Elvetted a magjaim, elvetted a vágyam! Generációk átka teszi rothadttá a lelked. Átkozott kis boszorkány!- ezt és ehhez hasonló zagyvaságokat kiabált. Habzó szájjal, hadonászva ismételgette mondatait. Végül megállt előttem. Közel hajolt hozzám, izzadt teste az arcomhoz ért. Aztán hajamnál fogva megragadott. Felrántott a térdeplőről. Nem szólt semmit mikor a szemembe nézett. Elfehéredett ajkai rángatózva húzódtak torz vigyorra. Ellökött magától és a kandallóhoz sietett. A piszkavasat felkapva élesztgetni kezdte a pislákoló tüzet. A hasábok nyögve hulltak darabokká. Felcsaptak a lángok. A pap pedig egy határozott mozdulattal közéjük dobta a Bibliát. A lángok, akár az éhes vad úgy csaptak le a vaskos könyvre. A férfi percekig némán nézte. Hirtelen megfordult, és nevetni kezdett. Éles fejhangom sipítozott. Érthetetlen nyelven magyarázva közeledett felém, s közben ledobálta a ruháit. Előttem már mezítelen testtel állt, kezében az izzó piszkavassal.
– Eljött az utolsó lecke ideje. Nem kell félned, mert megtisztítom a lelked a démonoktól.– a hangja nyájas volt, szinte behízelgő. Nyálkás, mint a kígyó sziszegése. A félelem pedig, úgy tapadt hozzám akár a hajnali harmat a levelekhez. – Áldassék az Úr neve, mondd halleluja gyermekem! – kiállotta átszellemült arccal, miközben magasba lendítette a kezét. Ekkor az ablak fénye megcsillant az izzó vason.
Rám verést mért a sors, és sok imát. A papra pedig lassú, fájdalmas halált. Azt beszélték, hogy valamilyen fertőzés támadta meg.
Egy idegen járt hozzá, csupán egyetlen nyáron át. Szemrevaló fehércseléd, mondogatták a kocsmában. Főz, mos a tiszteletreméltó atyánkra. Így beszéltek róla. Nem tudom mi az igazság, és azt sem mi történt pontosan. Csak a pletykákat hallottam. Az asszonnyal egyetlen egyszer találkoztam. A szeme olyan zölden fénylett a gyertya fényénél akár a macskánk szeme. Anyám azt hitte, alszom már. Bejöttek a szobámba. Óvatosan felemelték a takaróm, és a testemet nézegették. Akkorra már ellepték a hátam és a combom a hegek. A pap legnagyobb őrületében is vigyázott arra, hogy csak olyan helyen üssön, ahol nem láthatja senki. A bőröm foltokban szép lassan páncél keménységűre merevedett. Az ütleget szinte nem is éreztem. Csak akkor, ha szűz felületre sújtott le. De a vas az más volt. Azt sosem felejtem el.
Nézegettek hosszú perceken keresztül. Az asszony néha megérintett. A keze olyan hűvös volt, mint az első hóesés, de forró égető nyomot hagyott maga után.
– A teste sebeit eltüntettem. De a lelke sebeihez nem férek hozzá. Mélyen magába zárta őket. De egy valamit megígérek drága testvérem, soha többet nem bánthatja őt az, az átkozott pap! – ennyi hangzott el. Se, több se kevesebb. Forróság áradt szét a testemben. Éreztem, ahogy a bőröm szép lassan vaj puhává szelídül.
A tiszteletest ősszel temettük el. Az egész falu gyászolta, és imádkozott lelkének üdvéért. Sokan meg voltak győződve arról, hogy az érsekség hamarosan szenté avatja őt. Elmentem a temetésre. Hogyne mentem volna! Hiszen apám kézen fogva vezetett a friss sír elé. Hallgattam a zokogását, miközben mellette térdeltem. Azt akarta, hogy imádkozzak érte. Így kántáltam az imát, míg nem besötétedett. Mikor apám hazaparancsolt, elsírtam magam. Életemben először örömöt éreztem. Hálát, majd megkönnyebbülést. Ott a sírnál fogadtam meg, hogy nem térdelek le senki akaratából soha többé.
Anyám sírjánál sem térdepeltem. Csak leültem mindig a kis halomra. Szerettem a föld illatát. Az ezer fajta szagot, ami felém áradt. Földanyánk üzent így nekem. Üzent, hogy ébredjek, és emlékezzek a múltra, mert közeledik az elszámolás ideje.
titkok
2007 április 7. | Szerző: katha
rácsos ablak, festett ónüveg őrzi a fohászt,
néz rád és rám.
a fal szomjasan nyeli a megszokást.
lépés, és szó, térdeplő bűn, és az ár?
csupán tíz miatyánk…
látszat a magasba emelt pohár
hisz, csak vért kortyol a pap
áhítat, hallgatás, csalás.
most, Istent játszok, hogy ember lehessek
egyszer, egy percre, a szemedbe nézve
hisz a vaskapu őrzi titkát
senki sem látja már Jézus arcát.
mert a kegy, ha kilépsz, elfoszlik menten
nincs több varázs.
– mondd, mi marad belőlem benned?
Pici és buta mese
2007 április 3. | Szerző: katha
Jeleket rajzolt a földre az ég.
Rögök közé rejtett titkos szavakat,
Álnok tündék vad igézetét
S, az ember jussát és végzetét.
A nappal fénye kacéran sétált
Érintett, elvett hisz akart
Az óriások térdre borulva kántáltak
Míg a csend örökre darabokra nem szakadt
Káosz született e földön
Mikor ember vájta angyal szemét
A kővé dermedt sárkányok sírtak
Így vette kezdetét a vég.
Ekkor hatalmas Istenek léptek elő,
Igéztek holnapot és csalárd reményt
És a népek mind, mind hittek nekik
Így történt mindez a kezdetek kezdetén
Tűzmadarak szálltak az égre
S, nászukból született új fény
Testük lángolva szórta az áldást
Így kapott esélyt ember és varázslény.
Lassan szelídült mesévé a történelem
Angyal, óriás ma már csak szóbeszéd
S, bár jeleket rajzol a földre az ég
Rögök, közé hiába rejt titkos szavakat
A sárkányok könnye ma már csak egyszerű eső
A tűzmadarak, elhamvadtak rég.
Isten kárhozata /Az ötödik álom/
2007 április 2. | Szerző: katha
Anyámtól sokat tanultam. Magával vitt gyógyítani, vagy egy szülést levezetni ugyan úgy akár az erdőbe bogyót, gyűjtögetni, vagy a mezőre virágot szedni. Talán különlegesnek tűnhet ez az élet, de számomra mindennapos rutinná csendesült.
Úgy tíz esztendős lehettem, mikor elmentünk a tiszteleteshez. Akkor már évek óta nevelt, kötéllel és a Biblia kemény fedelével. Rettegtem tőle. Anyám nagyon jól tudta ezt. Tisztában voltam azzal, hogy ha szól, ha szóvá teszi mit művel velem a férfi, megvádolja hazugsággal, ne adj Isten boszorkánysággal. Így hallgatott. Hallgatott ő is és én is.
Az atya megtanított olvasni. Alkalmanként neki kellett a Zsoltárok könyvéből felolvasnom részleteket, miközben mögöttem térdelt. Ha hibáztam belém mart. Azt hiszem hatásos a módszer. Alig egy hónap alatt folyékonyan olvastam a legkülönbözőbb szövegeket is. Persze ez nem zavarta őt. Gyakran belém mélyesztette a fogait.
Mint mondtam egy napon elvitt anyám hozzá. Néhány nappal előtte voltam nála apám lelki üdvösségét megerősíteni. Így nem értettem mért kell mennem. Ilyen sűrűn nem rendelt magához. Anyám csak annyit mondott hallgass lányom. Muszáj jönnöd. Így mentem, engedelmesen akár egy vén kutya.
A pap a templom tornyában várt minket. Itt még sosem jártam. Meglepően tiszta, de nagyon hideg és huzatos hely volt. A harang úgy terpeszkedett fölöttünk, akár egy jól lakott vadállat. Úgy éreztem, hogy a félelmetes szája csak arra vár, hogy bekaphasson. De nem így történt. Isten szolgája egy pamlagon feküdt, halvány bőre szinte fénylett a félhomályban. Életemben először gyengének és sebezhetőnek láttam. Talán megérezte, mivel gyilkos pillantásokat küldött felém, melyektől anyám szoknyája sem védett meg.
– Te kis fattyú, mit keresel te itt?- fröcsögte. Anyám alázatos szavakkal magyarázta el, hogy szüksége van rám, hogy el tudja végezni a beavatkozást. A beteg, mert addigra már megértettem, hogy beteg a lelkész, belegyezett, hogy maradjak. De ahhoz ragaszkodott, hogy csak térden csúszva közlekedhetek a toronyban. Egy ilyen kis fattyú lába nem szennyezhette ezt a helyet.
Anyám lefejtette róla a ruhát. Jól ismertem a megfonnyadt testet. Az izmok még tartották formájuk, de a bőr már ráncos és megereszkedett. Mintha millió veréb ugrált volna végig rajta. Az idő tette a dolgát. A férfi arca rezzenéstelen maradt, mikor anyám félretolta a nemi szervét, hogy hozzá férjen a combtövéhez. Ekkor elő vett egy kést. Átvillant az agyamon, hogy egy mozdulat, és levágja az átkozottat. Persze nem így történt. Elszégyelltem magam. Anyám azt mondta, hogy jó erősen tartsam a tálat. Mire megkérdezhettem volna, hogy miért, már vágott is. Egy határozott mozdulattal eret vágott a vén csirkefogón. A bőr halkan sercent, szétpattant akár a pattanó rózsabimbó. Arra számítottam, hogy patakokban fog bugyogni a vére. E helyett lassan csörgedezett, sűrű, ragacsos csíkot rajzolva a bőrre és a tál falára. Ha nem tudtam volna mi az, túlérett szedernek néztem volna.
Hosszú ideig térdeltem a tállal a kezemben. A tisztelendő félájultan hevert. A karja lecsúszott, és hozzám ért. Kitört a frász. Menekülni szerettem volna. De anyám elkapta a karom, és megszorította.
– Itt maradsz! Sziszegte a fogai közt. Mit tehettem? Sajgó térdel, háborgó lélekkel térdeltem tovább. Pár perccel később elállt a vérzés, magától elapadt. A tál félig telten pöffeszkedett a kezemben. Anyám elvette, és a sarokba tette. Ekkor porrá tört szenet vett elő. Furcsa, sosem látott jeleket rajzolt az ájult férfi mellkasára. Torokhangon mormogott. Bárhogy füleltem semmit sem értettem a szavakból. Egy kézzel varrott kis bugyorból fonnyadt leveleket vett elő. Méregzöld színük illett a szúrós szaghoz. A szájába vette, és rágni kezdte őket. Az arca eltorzult, a keserű íz az egész testét átjárta. Zöld nyál csurgott a szája szálén. Ekkor kiköpte, egyenesen a hamura. Ezzel kezdte bedörzsölni a mellkast. A beteg nyöszörögni kezdett.
Anyám rám szólt, hogy vigyem neki oda a tejjel töltött tömlőt. A kecsketej még meleg volt, éreztem a zsák oldalán. A fogaival kihúzta a fadugót, és pár csepp folyadékot löttyintett a tenyerébe. A vágás tisztította vele. A test hálásan fellélegzett.
Ezután elküldött forró vízért. Boldogan álltam végre fel. Percekig képtelen voltam mozdulni, a térdeim sikoltottak a fájdalomtól. Hirtelen visszanéztem. Anyám a tiszteletes fölé magasodott. Fehér köveket rakott körbe. Megismertem mind. Együtt gyűjtöttük őket a közeli hegyen. Hegyikristály így nevezte őket. De engem ez nem érdekelt. Csak tetszett, hogy a fényben gyönyörűen csillogtak. Rám nézett. A szeme türelmetlenül parázslott. Sietnem kellett.
Ahogy az üstöt felfelé cipeltem többször leforráztam a lábam. A kalucsni teljesen elázott. Apám biztosan agyonüt majd érte. Anyám újabb növényeket húzott elő a zsákjából. Ezekre öntötte a vizet. Illatos gőz csapott fel, de csak a kamilla és a pitypang illatát ismertem fel. Néhány percet várt, majd a sárgászöld színű folyadékot itatni kezdte a lassan éledező tisztelendővel. Köhögni kezdett. Vért öklendezett fel, egyenesen anyám megkopott kötényére. De ő csak tovább itatta. Simogatta a homlokát, félretolta csatakos haját. Meglepett, de a mozdulataiból áradt a szenvedély. Talán életemben először úgy láttam, hogy igazán él.
Órákon keresztül tevékenykedett. Ismeretlen, soha nem látott dolgokat művelt, halkan motyogva kántált és néha énekelt. A tiszteletes erőre kapott. Anyám kezébe egy ezüstpénz nyomott. És ráparancsolt, hogy hallgasson. Nekem pedig azt magyarázta, hogy a templom lelke a torony. Mert itt van az ember a legközelebb az Úrhoz. Ha pedig az Úr jön el a híveihez, itt érkezik meg. A harang szája azért olyan hatalmas, hogy elnyelhesse a gonosz lelkeket és a démonokat.
Hazafelé, az úton megkérdeztem anyám, mit énekelt. Azt mondta, hogy a szilfek dalát dúdolgatta.
– Ott voltak? Kiáltottam fel. A döbbenettől elfelejtettem lélegzetet venni. Mindig vágytam rá, hogy láthassam őket. Tömtem én magamba a galagonyát, kökényt meg a mogyorót. De sosem jött el hozzám egyik sem. Egy ilyen gonosz emberhez pedig igen. Elszomorodtam, és nem értettem miért. Csendesen ballagtam anyám mellett haza. Még az sem érdekelt, hogy vacsora helyett egy jó nagy nyaklevest kaptam apámtól a koszos cipő és az elszakadt ruha miatt.
Évekkel később a temetőben, anyám megtanított a szilfek dalára. Megtanította, hogyan rendezzem el a köveket, ha hívni akarom őket, és hogyan viselkedjek a jelenlétükben.
Most itt ülök a temetőben a padon. Az öreg fűzfa csak nyög a szélben. Ma is hiába kutattam anyám titka és lelkének elrablója után. Észre sem vettem mikor kezdtem énekelni a dalt. De egyszer csak ott voltak. A szilfek feladva fogadalmuk eljöttek hozzám. Csak azt nem tudtam, hogy bosszúra szomjaznak, vagy segíteni jöttek…
Isten kárhozata /A kilencedik álom/
2007 április 21. | Szerző: katha
Anyám arra tanított, hogy az imádság feloldoz.
Ült az öreg fűz ágai alatt, a pad erezetét simogatta, és azt magyarázta, hogy az ima olyan akár a víz. Valahol legbelül, testünk és lelkünk legsötétebb, legeldugottabb bugyrában születik. Olyan mélyen, ahová még az Úr sem láthat. Ez a mindenség legszentebb ajándéka nekünk embereknek. Olyan titok, amely Isten felett áll. Ez a rejtett kis zug, különböztet meg minket a démonoktól és egyéb szörnyszülöttektől. De még az angyaloktól is.
Az ima nem szó. Nem siránkozó akarat, vagy hangoskodó vágy. Az imádság olyan mosoly, ami Isten fölé emel. Tudom jól, hogy anyámat és most engem is, mert elmondom, a falu népe halálra kövezett volna. Káromló szavak ezek, így gondolta mindenki, és talán így gondolják ez ma is a népek.
Anyám tanított még valamit. Azt, hogy minden ember jó. Öröktől fogva. Még az is, aki eladta a lelkét a Sátánnak, vagy hívságból engedett a kísértésnek. Tudta mit beszél. A falu összes lakóját jól ismerte. Gyógyított ő gyermeket és aggastyánt. Ült már szent ember és kurtizán ágya mellett egyaránt. De soha nem hallottam őt ítélkezni. Még akkor sem, amikor egy gyilkos mellett virrasztott át jó néhány éjszakát.
– Ő is jó volt hajdan. -Ezt súgta a fülembe akkor, mert látta a félelmet a szemében.
– Imádkozzak érte Anyám?
– Nem. Csak gondolj a benne élő Isten felettire. Hunyd le a szemed és érintsd meg a lelkét.- ennyit mondott és megsimogatta az arcom. Ültem mellette órákon át, és figyeltem őt. Simogatta az eszméletlen férfi arcát, kamilla főzetbe áztatott gyolccsal törölgette a testét. Olyan finoman, mintha egy újszülöttel lenne dolga. A férfi szép lassan felépült sebeiből. Láza lelohadt, kelései felszívódtak. Mikor elvitték a Várnagy emberei anyám felé fordult, és csak annyit mondott: köszönöm. Néhány nappal később hirdették ki a falu főterén, hogy felakasztották a nyomorultat.
Mindig azt hittem, hogy anyám szent ember maga is. Így lehet ezzel minden gyerek. Erősnek és tisztának láttam, aki mindig tudja hol a helye, és mit kell tennie. Másokért dolgozott, gyógyított és védelmezett engem apám őrületétől.
Gyakran képzelem, hogy farkasok támadnak meg a délutáni sétánk során, és ő akár egy igazi hős szembe száll velük, hogy megvédjen. De azt, hogy maga is farkassá válik, azt sosem hittem volna. Minden azon az átkozott estén kezdődött ott a temetőben. Hiszen utána változott meg, és kezdődött el az átalakulása. Az bántott a legjobban, hogy nem beszélt többet, illetve csak azt, ami, muszáj volt. Hozd ide ezt, tedd oda azt, készít el ezt, vagy menj aludni. Nem volt több mese a szilfekről, vagy a vadrózsák gyermekeiről, nem énekelte a sziromlények dalait és többet nem vitt sétálni sem. Egyre ritkábban járt össze a falusiakkal, akik így egy idő után a szájukra vették. A paplak új cselédje egyenesen démonok szukájának nevezte őt, annak ellenére, hogy gyakran hívta a gyerekeihez.
A napok teltek, én pedig egyre magányosabb lettem. Rá kellett ébrednem, hogy féltem az érzéseimtől, és féltem az anyám szemében bujkáló vágytól. Hideg fény égette a lelkét, teste pedig egyre légiesebb és áttetszőbbé vált. Mintha nem is ebben a világban élt volna.
Apám persze semmit sem vett észre. Nem zavarta, hogy a kertből eltűntek a színpompás virágok, vagy az, hogy a kutyánk egyik napról a másikra eltűnt. Hallottam, mikor az a korcs, rávicsorgott anyámra. Estére már sehol sem volt az állat. Az sem tűnt fel neki, hogy anyám már nem zokog asszonyi kötelessége teljesítése közben, és nem zavarta, hogy testi vágya napról napra sorvad. Így mondanom sem kell, hogy azt sem tűnt fel neki, hogy az esti italának az íze erősebb lett, a színe pedig mélyebb. Ő élte a maga éltét. Munka után azonnal az ivóba ment, ahonnan csak késő este mászott haza. Nem érdekelte őt semmi, csak az, hogy igyon és egyen minden nap.
Sokszor próbáltam vele beszélni, csimpaszkodtam a szoknyája szegélyébe, hogy ne menjen el, vagy felálltam a komódra, és azon toporzékolva kértem hallgasson meg, vagy legalább szóljon hozzám. De kudarcra volt ítélve minden tettem.
Így, azt eszeltem ki egy átsírt éjszaka után, hogy másnap utána osonok, és meglesem őt. Ma már tudom, hibát követtem el, hagynom kellett volna az egészet, és beletörődni. Apám azt, mondta egyszer a nőnél makacsabb teremtménye nincs az Úrnak. Igaza volt.
Hideg volt az, az éjszaka, a nap hamar elbújt a mezők és a hegy mögött. Nem volt annyi eszem, hogy vastag szoknyát húzzak, csak egy vékony vállkendőt terítettem a hálóruhám fölé. Lábam saruba bújtattam, mert az, hangtalan. De nyitott, így a lábujjaim hamar átfagytak és elmerevedtek. Úgy osontam anyám után akár az árnyék a falakon. Sudár teste előttem imbolygott a hold fényénél, gyorsan és hangtalanul haladva előre. Szerencsémre a temetőbe igyekezett. Oda már becsukott szemmel is eltaláltam. Így nem okozott gondot kikerülni a rögöket, a kiálló gyökereket és a kutyák, ásta gödröket. Ez az egyetlen hely, amit szeretett. A dombon túl, ahol az öreg fűz állt, kezdődött a kripták kígyózó sora. Nemesek és gazdagok nyughelye volt ez. Ide ma már senki sem járt. A falu lakói talán két-háromévente jöttek fel, csak akkor, ha már a gaz emberi magasságot öltött. A kripták köve megkopott, a kúszónövények elleptek mindent. A falak csendesen dőltek egymásnak, már rég tudták, hogy a sóhajuk senkihez sem jut el. A faragot keresztek korhadva álldogáltak, a kőangyalok szárnyai erőtlenül pihentek. Az elmúlás, itt tényleg megérintett mindent.
Anyám az öreg gróf kriptájába surrant be. Gondolkodás nélkül követtem. A falhoz lapulva egy sötét sarokba kerestem menedéket. Csak remélni tudtam, hogy ziháló lélegzetem nem árul el. Patkányok nyüzsögtek mindenhol. Az egyik elsuhant kezem mellett. Ez volt a szerencsém. Az általam keltett zajt a rágcsálók rovására lehetett írni.
Halk suttogás áradt felém. Anyám hangját ismertem fel. Szavai tompán koppantak a falakon. Egy rigmust kántált. Esőt és szelet hívott, napot köszöntött és a tűzzel táncoltak a szavai. A csípője lassan ringott, lágyan mozdult minden szóra. De a dallamot csak ő hallotta. A levegő szenvedéllyel telt, de nem a testi vágyra jellemző rezgést keltve maga körül. Ez a lélekébredést jelezte.
A falakon éhes lángú fáklyák gyúltak. Árnyékok menekültek, résekbe bújva nyüszített a sötétség. Összehúztam magam amennyire, csak tudtam. A falhoz lapulva reménykedtem, hogy nem vesz észre az anyám. Az anyám, aki olyan lett akár egy idegen. Néztem őt, és nem akartam mást, csak haza menni, és a dunyha biztonságában elfelejteni mindent. De elkéstem. Saját magam kergettem csapdába. Olyan hurokba dugtam a fejem, amire én kötöztem a csomót.
Amíg félelmeimen rágódtam a teremben feltámadt a szél. A levegő kesernyével telt, áfonya és pézsmaillat lengett be mindent. Valahol a távolban dobok szóltak. Hívtak, mindkettőnket. A hangok úgy nyúltak el, akár egy vágyakozó asszony teste. Termékenységet követelt az éj. Olyan nászt, melyből a végzet születik.
Anyám táncolt, és énekelt. Széttárt karjaiban a képzeletét ölelte. Teste csapzott lázban égett. Így ment ez talán órákon át. Nem tudom, hiszen elvesztettem az időérzékem, nem láttam a holdat, amiből következtethetni tudtam volna az idő múlására. Aztán egy pillanatra csönd lett. A fények elcsendesülve pihentek a falakon. A hely, várakozással telt, anyám térdre ereszkedve zihált. Alázatot sugallt most minden. Ballra tőlem a levegő sűrűsödni kezdett, míg tapinthatóvá nem vált. Árvalányhaj. Ez volt az első, ami az eszembe jutott. Igen, a levegő olyan volt, akár a szélben úszó árvalányhaj. Liliom illat kúszott az orromba. Csavarta akár a vén kupec a gebéi fogát. De itt nem volt senki rajtam kívül. Illetve úgy gondoltam nincs a kriptában anyámon és rajtam kívül senki. De megint tévednem kellett. Az ösztöneim zavarodottan villogtak. A tudásom, a hitem, azt súgta, hogy ahol a liliom illata jelen van, ott maga a szentség van jelen. De a zsigereimben, valami ott legbelül, úgy érezte menekülni, kell, mert ragadózó, jár a közelemben. Igazi kegyetlen vad. Így csak kushadtam, arra várva, hogy eltűnhessek innen. Már nem volt olyan vonzó, hogy megtudjam anyám titkát, már nem éreztem szükségét, hogy megtudjam az igazságot. Nem akartam már más lenni, mint az, aki voltam, egy magányos gyerek, aki az anya után vágyódik.
De az, az éjszaka mást tartogatott számomra, mert egy ismeretlen, suttogó hang a nevemen szólított.
– Gyere hozzám Lilith, gyere hozzám gyermekem…
Oldal ajánlása emailben
X