Isten kárhozata /A harmadik álom/
2007 április 1. | Szerző: katha
Azt hiszem az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy nem fogadjuk el a dolgokat a maguk valóságában. Minden mögé képzelünk valamit. Ha a tehén hangosabban bőg az istállóban, mindjárt arra gondolunk, hogy szemmel verte valaki és ezért van rosszul. Pedig csak túl sok füvet zabált a legelőn. Vagy, ha a macskának fekete kölyke születik az csak is egy alakváltó boszorkány lehet. Az eszünkbe sem jut, hogy ez egyszerűen egy fekete színű macska. Azt képzeljük, hogy a tárgyak és gyakran az emberek éjszakára átváltoznak, vagy átalakulnak. Nappal pedig természetesen minden visszaáll az eredeti állapotba. Pedig ez nem így van.
Apám mindig azt morogta, járj templomba rendesen, mert az Úr számon tartja, hányszor járultál elé. Mindig tégy a kosárba egy garast, hogy lássa, adakoztál, és végy tiszta ruhát, hogy a falubeliek meg ne szóljanak. Az ima pedig azért kell, mert távol tartja az ártó szellemeket. Élj önmegtartóztató életet, és légy engedelmes. Ezek voltak a tanácsai hozzám. Az egyetlen dolog, amit fontosnak tartott.
Egyszer mikor anyámmal pörölt azt vágta a fejéhez, Isten úgy rendelte, hogy a földi helytartója a férfi legyen. A nő pedig csupán két dologra jó. Arra, hogy fiút szüljön az urának, és dolgozzon. Fröcsögő szájjal üvöltötte, arra sem volt képes, hogy fiút szüljön neki. De nem adja fel! Ha kell minden éjjel, meghágja, míg fiút nem hoz a világra. De addig is engem fog fiúként nevelni. Az Úr úgy is látja, hogy azért, mert ez a fattyú, vagyis én, lány lett, nem ő a hibás. Ebben a szellemben nevelt. Ütött és üvöltött minden nap. Azért, hogy megkeményedjek, és olyan legyek akár ő. Gyakran magával cipelt a kocsmába, ahol egész este a férfiak bölcsességét kellett hallgatnom. Senkit sem zavart, hogy ott vagyok.
Az olcsó ital hamar a fejükbe szállt, oldotta a gátlásaik és a legintimebb dolgaikról is nyíltam, no és persze röhögve meséltek. Én meg szégyenemben vörösödve azt sem tudtam hova bújjak. Mindig fájó füllel jöttem haza, mert úgy szorítottam rá a kezeim, ahogy csak tudtam, hogy ne halljam azt a sok mocskot.
Havonta egyszer eljött a falu plébánosa is. Magas zsíros nyakú, izzadós férfi, akit mindig a misebor szaga lengte körül. Ilyenkor csak a poharak koppanását lehetett hallani az asztalon. Úgy beszélt akár a prédikációi alatt. Csak nem annyira dörgedelmesen. De még így is félelmetes volt. Nagyon megrémített. Főleg azért is, mert beszéd közben szúrós szemmel figyelte még a lélegzetvételem is.
Gyakran szidta az asszonyok családságát. Arról prédikált, hogy a jelen lévő férfiaknak kötelességük megnevelni asszonyaik. Engedelmes bárányokat kér Isten. Ez az üdvösség ára. Ebben a faluban ez. Talán nevetségesnek tűnhet, de abban a kocsmában egyetlen férfi sem nevetett. Az apám sem.
Mielőtt az ital teljesen elvette volna a józan eszét, gyakran eljárt a paphoz.
– Fontos kérdéseket kell megvitatnunk Éva! Nem tartozik ez rád! – Ezt mondta anyámnak minden alkalommal.
– Öltözz fattyú!- ripakodott rám egy nap. Mindig így hívott, ha éppen nevelni akart. Utólag végig gondolva, ő sem szólított a nevemen. Élete során egyetlen alkalommal sem.
Én pedig öltöztem. Anyám nyöszörögve nézett, és halkan kérte az apám, hogy ne vigyen el a paphoz. Ördögfajzatnak nevezte a férfit. Ekkor apám lehúzott neki egy nagy pofont, engem pedig kirángatott a szekérhez. Úgy dobott fel rá, akár egy kisebb zsák kolompért…
Hála az égnek ritkán vitt a plébániára. A templom mögötti ház hideg és dohos volt télen és nyáron egyaránt. De nem csak a hidegtől reszkettem, hanem a félelemtől is. Ott tanultam meg egy életre, hogy a fekete az, fekete, nem számít a fény jelenléte semmit.
Az atya, mert ott mindig így kellett szólítanom, órákon keresztül prédikált. Az első asszonyról, és a bűnéről. Az almáról és a kígyó sziszegéséről, amely minden nőhöz eljön mikor az, nővé érett. A sziszegés megbabonáz. Arra kényszerít, hogy olyasmit tegyen a nő, amit nem szabad. Hazugságra és csalárdságra veszi rá a hang, ne feledd. Dörögte az arcomba minden egyes alkalommal. Az első néhány ottlétemkor a prédikációt félbehagyva elvonult, majd rövid idő múlva ziláltan és átöltözve tért vissza. A papi reverendát egy köpenyre cserélte, aminek lila kámzsája és többször a derekán körbetekert öve volt. Azt hiszem tetszett így a pap. A szeme olyan mély barnán izzott akár a köpenye. A haja kissé kócos, járása fiatalos. Arra gondoltam mikor először megláttam, hogy ilyen lehet az anyámtól hallott mesék hercege, aki eljön a királylányért. De csak egy pillanatra lehettem királylány. Mert a pofon észhez térített.
– Éva bűne takarodj!- kiáltotta, és a következő pillanatban már csillagokat láttam. Az arcom úgy égett akár a kályha lapja. Hanyatt estem az ütéstől. Lehajolt, és magához emelt. Megcsókolta a szemem, éreztem a nyelvét, ahogy a könnyeim, nyalja. Nem tudom mitől féltem jobban. Az ütéstől és attól, hogy mennyit kapok még, vagy a döbbenettől, hogy mit művel. Hangos visítozásba kezdtem. Erre úgy megrázott, hogy elharaptam a nyelvem.
– Elhallgass te gyerek!- préselte a foga közt a szavakat. A szemében őrült fény táncolt, a karja egyre jobban szorított, míg az álamról csókolta le a vért. Élő bilinccsé vált a pap. A rémülettől még a könnyem is elapadt. Érzetem, ha megnyikkanok végem. Az arcán elégedettség ült.
– Jól van, szófogadó kis fattyú vagy te, jól mondta az apád. Ugye tudod, hogy neki köszönheted a lelked üdvét? Ő hozott el nekem. Láttalak a kocsmában vele, ahogy ott kuporogtál a kutya helyén. A tested még gyermek, de a szemedben a szád ívén már az asszonyi bűn csillog. Ó te átkozott! Mit tettél velem? Mért tetted ezt velem? – Így beszélt. Bár fogalmam sem volt miért mondja mindezt. A hangjából gyengédség áradt, de mikor azt kérdezte, hogy mért tettem vele a hangszíne megváltozott. Úgy sipított akár a vágási malac.
Rettegtem. A szobában felállított imapadhoz vitt. Letett és rám parancsolt, hogy térdeljek le. A térdeplő hideg és kopott akár az egész szoba. A falakról mállott a vakolat, a bútorok öregen és porosan álldogáltak. A karjaimat oldal irányba kellett kinyújtanom. Köteleket tett a csuklómra, melyek a falakon lévő kampókhoz voltak rögzítve. Annyira feszített, hogy a levegő vétel is nehezemre esett. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott. Talán nem én voltam itt az első.
Szorosan mögém térdelt. Beszélni kezdett. Először a lehelete borzongatott De mikor a kezei megmarkolták a derekam már csak az undor maradt. Büdös szájszagát a lihegés miatt egyre jobban éreztem. Szétnyitotta magán a köntösét és magához húzott, a tetszetős övvel pedig szó szerint csatakos testéhez kötözött.
– Így szenvedett Jézusunk a kereszten!- vinnyogta a fülembe. – Most kitárom neked a lelkem, megmutatom mi a szépség gyermekem. Tanuld hát a zsoltárt!
Csak beszélt és beszélt, hosszú időn keresztül. A teste rángott, a hangja pedig könyörögve mormolta a zsoltárokat. Egyszer csak mozdulatlanná dermedt. Éppen megszólalt a templom harangja. Kegyetlen hangja betöltötte a kis szobát.
Kiszabadította a testét a köntösből. Végre fellélegezhettem. Fájtak a karjaim, sajgott a térdem. A hátamon a pap verítéke folyt, és a combjaimnál meg valamilyen nyálkás meleg anyag. Azt hittem vége. Eloldoz és elmehetek. De tévedtem. Megint.
Perceken keresztül csendben volt, a neszekből úgy ítéltem, hogy elrendezi magán a ruhát. De nem ez történt. Elém állt, kezében a Biblia, rajta pedig a megszokott reverenda.
– Szenvedett Jézus érted. Most szenvedj te! – a hangjában nem volt se düh, sem szánalom. Újra mögém lépett és a könyvvel a hátamra húzott…
Azt az estét sosem fogom elfelejteni. A tiszteletes úr vitt haza. Jócskán fent járt már a Hold. A szekéren fekve néztem a csillagokat. Azt reméltem eljön értem egy angyal és elvisz. De a csillag, csillag maradt. A szekér nyikorogva megállt, a lovak horkantottak egyet, én pedig a földön kötöttem ki. Úgy dobott le a pap, ahogy apám reggel fel.
Az anyám vitt be a házba. Csendesen sírt, miközben levetkőztetett. A kamrából langyos disznózsírt hozott, azzal kente be a hátam és a combjaim. A csuklómon látszott a hús. Túlságosán fájt ahhoz, hogy hozzá érhessen.
Képtelen voltam sírni, sőt bármire képtelen voltam. A szemem sem tudtam nyitva tartani. Hamar elaludtam. Mozdulatlanul és sokáig feküdtem az ágyban. Az anyám gyakran cserélte a zsír dunsztot a hátamon. A csuklóim pedig meleg kecsketejjel mosdatta.
– Tanuljon tisztességet a kis fattyú!- mondta apám mikor benézett hozzám. – a plébános úrnál jó kezekben van, kiűzi belőle a démonokat, meglátod! Nem hagyom, hogy a te átkod őt is elkísérje. Ő az én biztosítékom, hogy a mennybe jussak, és te Éva nem tehetsz ellene semmit!
Nem tudtam, hogy miről beszél az apám. Milyen átokról és miféle megváltásról. Csak azt, hogy a szó az, szó. A kötél csak kötél, az ütleg pedig csak ütleg mindegy miért is kapja az ember. Minden az, aminek látszik.
Isten kárhozata- A második álom
2007 március 31. | Szerző: katha
A kárhozathoz vezető út ugyan úgy egyetlen lépéssel kezdődik, akár a boldogsághoz. Nincs különbség. Apró és szinte észrevétlen. Ahogy mindenki más én sem vettem észre, hogy merre indulok, és amikor teszem meg az elsőt. De arra igen, hogy miért.
Az a bizonyos fűzfa egy domb tetején állt. A törzse ezer év hangulatát őrizte, és megszámlálhatatlan napfelkeltét élt már meg. Öreg fa, öreg pad és mennyi bánatos ember. Hányan sirathatták már halottaikat itt lerogyva. Ez járt a fejemben és az, hogy mi sosem gyászolni jöttünk. Csak elbújni apám őrjöngése, és a hétköznapok elől. Ő sosem jött fel ide. Apám félt. A halottaktól és az állítólag itt bolyongó gonosz szellemektől. Anyám titokban kinevette őt. Mosolyogva beszélt arról, hogy az a kegyetlen, erőszakos és buta férfi mennyire fél attól, ami már nem bánt. A halottaktól sosem kell félned lányom. Csak az élők azok, akik bánthatnak. Ez sose feledd. Erre tanított. És ha jól meggondolom igazat beszélt. Apám ütlege elől csak a holtak védtek meg.
Napok óta kijártam ide. A sorok közt bolyongva próbáltam rájönni mi történhetett itt anyámmal azon a délutánon. Tíz éve kerestem a válaszokat. Tíz éve kutattam, és átkoztam a kíváncsiságom. De nem találtam semmit. Már nem mertem azt mondani, hogy eddig nem. Mert kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy soha nem tudom meg az igazat.
Valami azt súgta, talán jobb is így. Azt mondják az öregek, hogy a múltat nem szabad bolygatni. Főleg, ha egy halott üdvéről és erényéről van szó. Egy kedves asszony emlékét szentségtörés befeketíteni. Az anyám ilyen volt a szemükben. Egy törékeny, csendes és természetesen nagyon kedves asszony, akit megvert a sors egy disznó férjjel, és egy örökké bőgő és beteges gyerekkel. Vagyis velem.
Szerény temetésre futotta. Télen ment el, egy szürke és hideg éjszakán. Csendesen, ahogy élt. Sokat szenvedett szegény pára, megváltás volt, hogy elvitte a halál. Így beszéltek róla, mikor összegyűltek elsiratni a halottat. A falu szokása szerint napokon át, virrasztottak az asszonyok. A férfiak pedig szintén szokás szerint, az ivóban döntötték magukba a lőrét apámmal az élen. Az asszonyod emlékére! Hogy vissza ne járjon kísérteni hozzád! Ezt kiabálták minden lehúzott pohárka után. Természetesen az özvegy négykézláb mászott haza, vagy valamelyik árokban aludt reggelig. Aztán átfagyva és büdösen haza somfordált. Már az udvaron üvöltött, hogy hol a reggelije, meg, hogy ebben a házban sosem várja őt terített asztal és szerető gondoskodás. Igazat beszélt. Anyám addig az estéig tűrte a kiabálást, és azt hogy az ura ököllel ad hangot igényeinek. De mint már mondtam, megváltozott. Onnantól kezdve nem érdekelte se a verés, se semmi más. Anyám végre azt adta vissza apámnak, amit az neki adott. Tudom, hogy ennek örülnöm kellett volna. De nem ment. Mert az üvöltés és a káromkodás azt jutatta eszembe, hogy rólam is megfeledkezett.
A temetésre eljött a kastély összes szolgálója, még a kishölgy is. Nagy megtiszteltetés ez, súgtak, össze az egybegyűltek. Igen az volt. Legalább is illett annak venni, mert urak még sosem jöttek el egyetlen szolga temetésére sem. Csak az anyáméra. Úgy emlékszem ez volt az első és az utolsó eset, hogy lealacsonyodtak hozzánk. Persze a temetés után szárnyra kapott a hír, hogy a kishölgy bátyjának volt az ágyasa időről időre az anyám. De ez engem már nem érdekelt, még akkor sem, ha talán tényleg lehet hinni a szóbeszédnek, és a sírján minden évben a kishölgy neve napján friss rózsát találtam.
Anyám halála megnyugvást hozott. Legalább is így hittem. Azt reméltem, hogy a titka és az emlékeim vele együtt a sírba szállnak. Úgy gondoltam, elfelejtethetem őt. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Az emléke velem maradt, elevenebben égett bennem a magány, mint valaha. Így egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a temetőbe bolyongok, azt remélve, hogy végre fellebben a fátyol szeretett és gyűlölt anyám életéről.
De az élettől nem válaszokat, csak fricskákat kaptam. Nem, nem! Egyáltalán nem voltak ezek nagy pofonok. De ha az ember orrát sokszor ütik meg, akár milyen erőtlen is az az ütés, egy idő után elviselhetetlenné fokozódhat a fájdalom.
Isten kárhozata- Első álom
2007 március 30. | Szerző: katha
Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű lesz kimondani a szavakat.
Nem hittem volna, hogy a vágyam erősebb lesz minden akaratnál.
Nem hittem volna, hogy az engedetlenség gyönyöröm forrása lehet.
De…
Rá kellett ébrednem, hogy a sors erősebb, mint én.
Ha, kivájom egy angyal szemét, annak vére örökkön a lelkedben ég.
Hogy miért?
Mert így rendeltetett.
Meg kellett tanulnom, Isten kárhozata mindenhol utolér.
Anyám mindig azt mondta, lányom, jegyezd meg: egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Így ő tűrt. Apám részeg üvöltözését, és erőszakos mocskosságát.
Sokszor hallottam őket. Rettegve kuporogtam az ágy végében, és a falhoz lapulva hallgattam a sírással keveredő nyögéseket. Apám élvezetét nem zavarta anyám fájdalma. Mindig úgy gondoltam erre, mint valami rossz ómenre. Később megértettem, ez volt az én örökségem.
Az anyám, aki azt is mondogatta, hogy hívjam csak Évának, mert az anyu, vagy a mama megszólítás öregíti és emlékezteti élete legnagyobb hibájára, az apámra. Legyünk csak barátok kislányom, mindig ezt motyogta a kettesben töltött reggeli étkezések alatt. Így Évának szólítottam, de ő megmaradt a lányomnál vagy a kislányomnál. Nem emlékszem arra, hogy kimondta volna valaha is a nevem.
Egyszer a temetőben, ahol gyakran sétáltunk, megkérdeztem tőle, hogy miért. Miért nem mondja ki a nevem soha. Hisz tőle kaptam. Sokáig hallgatott. Leült egy öreg kőpadra, a nagy fűzfa alá, és a cipőjével az avart túrta. Rám nézett. A szemében bánat és félelem. Akkor vettem észre mennyire nemesek a vonásai. A keskeny íves szemöldöke, a kissé csontos arca, az egyenes orra és a fejéhez simuló fülei. Szinte tökéletes. Csak a szája törte meg az összhangot. Természetellenesen vörös volt és húsos. Apám azt mondta mindig kész a csókra, ezért ilyen. De szerintem olyan volt, mint azé a kislányé, aki kézzel tömi magába a gurulós málna szemeket.
Teltek a percek, keze a hajával játszadozott, de hallgatott. Eluntam a várakozást. Sóhajtva felálltam és az úthoz szaladtam.
– Hát legyen! – mondtam és sértődötten elindultam. Azt hittem felugrik, és utánam, szalad. Megragadja a kezem, maga felé fordít, és megölel. Aztán kimondja a nevem, és elmondja végre, mi nyomja a lelkét. Azt hittem megtudom végre, ki után neveztek el. De tévedtem. Így egyedül kellett hazamennem.
Anyám késő este jött meg. Csapzott volt, ruhája koszos és szakadt. De az arcán szokatlan mosoly bujkált, ami egy idő után szemtelenül kiült az arcára. Elégedettséget és örömöt sugárzott minden mozdulata. Egy szót sem szólt. Nem öltözött át, nem szedte rendbe magát. Behajtotta a szobájuk ajtaját, ahol apám részegen aludt. Mámorában észre sem vette, hogy asszonya ki tudja, hol jár. Azt hiszem akkor este apám őrjöngése, vagy ütlege sem tudta volna letörölni az arcáról azt a mosolyt. Állt a konyha ablakánál és kifelé bámult. A tekintete ködös volt, de nem üres. Parázslott. Néha felemelte a karját, a szakadt ruhafodorba fúrta az arcát és mélyen beszívta az illatát. Én csak a sár és föld mocskát láttam a ruhadarabokon, és valamiféle kicsit kesernyés, szúrós szagot éreztem körülötte. Csak állt, szinte szobor mereven. Olyan volt akár a közeli kastély falain függő olajfestmények arisztokratái. De az, ami átitatta, és áradt belőle engem inkább a templomok freskóin ábrázolt szajhákra vagy boszorkányokra emlékeztetett. Lassan felém, fordította az arcát. Mosolygott, újra a megszokott csendes mosollyal, de a szemében hideg és elutasítás csillogott. Akkor még idegenek voltak a jelek. Ismeretlen és félelmetes az érzés, ami a hatalmába kerített. Eleinte észre sem vettem, hogy attól az estétől fogva minden áldott nap ott állt az ablakban. Mintha várt volna valakit, vagy valamit.
Napról napra kevesebbet beszélgettünk. Volt úgy, hogy meg sem hallotta a szavaim. Már nem törődött apámmal, akinek a sok cefre meg pancsolt, de méreg erős szesz szép lassan elvette a józan eszét. Egy idő után, nem törődött már semmivel sem. A felkelő nap az uradalom konyhájában találta, reggelenként komor arccal szolgálta fel a kishölgynek a tojást és a szalonnát, nem pironkodott rá a szolgálókra, ha valamelyik megmarkolta a tomporát, és esténként némán tűrte apám kiéhezett vágyát.
Bántott a némasága és a közönye. Rendesen ellátott. Főzött, mosott rám, tisztán tartotta a kis házat, a kertünk szebben pompázott, mint, azelőtt bármikor is. Ha valamelyik ruhám felfeslett apró, gondos öltésekkel varrta meg, fésülte a hajam, vaskos fonatokat kötve belőle. De nem mondta, sajnálom, ha húzta. Nem kérdezte, ízlik-e a dér csípte gyümölcs, vagy felgyógyult-e az eresz alá beköltözött madár szárnya. Nem kérdezett vagy mondott ő már nekem semmit.
Egyedül lenni rosszabb, mint tűrni. Ezt mondogattam magamban esténként, mikor az üres helyet néztem az ágyam szélén, ahol mindig üldögélt. Mesét mondott. Az erdőben élő trollokról, favágó manókról és beszélő farkasokról. De egy ideje csak a csönd súgja a fülembe, hogy jó éjt gyermekem, vigyázz el ne lopják a manók az álmod, és csak a meg- meglebbenő függöny suttogta velem az esti imát. Az anyám szép lassan emlékké csendesült bennem. Belefáradtam a harcba, az értelmetlen sírásba és rimánkodásba, hogy játsszon velem a kertben vagy a patak partján, csenjünk együtt lépet a szorgos méhektől, vagy üljünk a fűben, kutyatejből fonjon nekem illatos koszorút, és engedje had, aludjak el az ölébe hajtott fejjel.
Egyik napról a másikra fel kellett volna nőnöm, hiszen ott a temetőben valami elvette tőlem az anyám. De nem így történt. Maradtam gyermek. Akkor még nem tudtam, de ott a sírok közt, az öreg fűzfa alatt, azon a vén padon ülve, velem is történt valami. Felébredt a múltam, és követelte a jussát.
pogány hétköznapok
2007 március 28. | Szerző: katha
.mikor már velem leszel,
csak ülünk a tűznél,
fogom a kezed,
ujjaid buja játékát
csitítom csendben
s, nézem a képet,
az egészet,
mit szavaid festettek
lelkem farostlemezén.
egységet és ígéretet,
valóságot és könnyeket
mosolygó reményt,
s, látni fogom, mivé tettél,
hogyan csiszoltad gyémánttá
konok magányom.
rád nézek majd,
csókolom lehunyt szemed
lángokkal, ölellek
s, a képet a farostlemezen
tűzbe vetem.
mert hagyom,
elhamvadjon eddigi életem.
te így maradsz velem.
oltár és kereszt nélkül,
de szentségben,
áldottá téve a felkelő napot,
és a pogány hétköznapok
átkos csendjét.
bakancs és sár
2007 március 24. | Szerző: katha
Most, még nehéz felnézni,
Égre szegezett tekintettel
Lépni, menetelni tovább
Akár az ólomkatonák.
Hűvös csendbe burkolódzva
Kérni Istent, adjon égő holnapot,
Mi tán szép lesz, mint hajdan
Mikor még rózsák közt ébredt a hajnal.
De nincs más, csak sár, mibe bakancs süpped
Monoton gyásszal, megalázva,
Reményt keresve ott, hol tán apám pihen,
Életet, testéből adva, a férges földnek
ujjaim magánya
2007 március 15. | Szerző: katha
kerteket álmodtam,
bús érintéseket.
lágy csendben nyíló vágyat,
szemed tüzében égő
kopjafákat, mire arcod
könnyemmel festettem,
véstem örök fogadalmat
el nem hagylak, magamban hordozlak
akár gyermek az édes cukorkát,
tenyeremben szorongatva
viszlek, viszlek magammal.
s, a téren kopott padon ülve
ízed ujjaim fonják körbe,
míg csordulsz bennem,
rózsaablakok titkát kutatva
harangzúgásba bújva rád lelek.
itt vagy velem, nem kereslek,
nem álmodom többé kertet,
mert valóság vagy…
gyere! Kedves fogd a kezem.
hallod? végre csend van bennem…
ne engedj el…
2007 március 13. | Szerző: katha
ha holnap nem köszöntenélek
szép reggelt kedvesem
ha este nem mondanám
szép álmokat, álmodj édeset
ha nem küldenék csókot
fájó testedre
nem várnának szavak
vagy egyszerű firka mosolyok
egy reggel
mondd emlékeznél- e?
gondolnál- e rám?
csak úgy , mert élvezed,
mert jól esik felidézni
egy mosolyt, egy színt, egy illatot
belőlem.
csak úgy csak egyszer
a tegnapok emlékére.
mikor magányod voltam
– vagy ki tudja tán azt sem
mikor kértelek jöjj el,
de nem tetted
– ma már tudom, hisz mondtad
ilyen az élet
mondd hát lennék- e emléked?
keresnéd- e némaságom okát?
kérdeznéd -e a miértet,
vagy csak hagynád had legyen állandó a csend
had borítson el mindent
akár egy dühödt zápor
egy tavaszi délutánon a tereket
eltűnnék belőled tán nyomtalan.
de…
talán egy pillangó megszólít
mikor az erdőn, jársz
mért nincs több szó mért nincs több
kívánság, kérés vagy hiszti
miért nem marad más csak a hallgatás.
és a sok sok választ váró kérés
mért lett hasztalan.
mért nincs több közös reggel
mikor hajnalnak, álmodlak.
talán megtudod egyszer
talán akkor eszedbe, jutok,
akkor
keress meg engem …
hozz egy szál virágot
egy kicsi crocust
selymes lilát,
mert azt szeretem
– s, egyszer azt mondtad ilyen, vagyok
így növekszem szívedben.
akkor ott fogd meg a kezem.
akkor már nem kérlek
úgy mint most éjjel
– add a kezed, hogy ne vesszek el
azt hittem kiáltom
ó! de csak nyöszörögtem.
– add a kezed, ne vigyenek el,
egyedül nem találok, vissza.
add hát a kezed…
had érezzem újra a kínt
mi rám telepedet
had fájjon újra az élet!
várjanak még ott az égben
azok az angyalok,
ne vigyenek, még el
ne halljam a szárnyak suhogását,
ne lássam azt a testem
mi sebekkel borított
és gyenge
min a szárnyaim
feketék, és tépettek
ne lássam, ne tudjam,
hogy újra itt lesznek
és nem lesz itt az anyám,
ki simogat és suttogja :
minden rendben lányom,
Isten szeret.
akkor fogd meg a kezem
és soha többé ne engedd el..
üres padok
2007 március 12. | Szerző: katha
tudod az én szavam,
tán sosem jut el
se, Istenhez se emberhez,
mert nincs bennem
alázat és hit elég.
nem görnyed hátam,
fohászok súlya alatt
hisz számba Jézus testét
oly rég helyezték
a hajnali miséken
üres pad a helyem
a gyóntatószék
nem hívogat
szekrény mélyén pihen
a kopott rózsafüzér
és én csak hallgatok
összeszorított ajkaim
elfehéredett valóság
– látod Uram
ennyi maradt
hova lettek a szavak
és a csend
mi belőlünk fakadt
mikor ott a kis kápolnában
megérintettél
megsimogattad a lelkem
és hittem
velem maradsz örökre
mint egy hős lovag
vagy bohém szerelmes
és én hűséggel szolgállak
míg a halál el nem választ
– mondanám nevetve
mily balga közhely
közted és köztem
mondd hova lett e csend
kifosztott imáim
üresen kongnak bennem
elfeledtem mind
hozd vissza őket
add vissza nekem
mind, mind a szépséget
had érezzem újra
bennem élsz
és van értelme annak
hogy itt vagyok, hogy élek
– elhiggyem valakinek
hogy szívből kellek
én is valakinek
– ha másnak nem is Uram
legalább neked
talán örömöd leled bennem
és én visszakapom
a hitem
mi talán sosem létezett
talán meglelem újra álmaim
– ugye elhiszed?
te legalább hiszel nekem,
hiszed, hogy szeretlek,
és velem maradsz örökre
– nem látta valaki az álmaim
az életem?
legyezővilág
2007 március 10. | Szerző: katha
mindenbe téged teremtelek,
feloldva a magányt.
némaságod bennem lüktet,
vár ránk, egy legyezőre festett világ.
nézd! itt minden más, itt lehetünk egyek.
az ég akár egy elnyúlt barnamedve,
s a szürke hegyeken játszik a fény.
kék tó vizén, mi csak felhőpamacs
cölöp hajó úszik csendben.
látom, a reszkető csíkot a kékben,
ez szíved a tenyeremben.
tus sziklákon kék lombot fúj a szél
s tán őz legel a firka erdő rejtekén.
acélfényű alakzatok a háttérben,
ha akarom komor hegylánc,
vagy egyszerűen borús ég.
itt mindent lehet
hisz csak legyezőre festett kép.
csendes hegyek, bősz sziklák,
nyújtózó égbolt, kék falevél.
s tán megbújva egy redőben
csak te és én.
Isten kárhozata /A negyedik álom/
2007 április 1. | Szerző: katha
Minden falunak, minden közösségnek megvannak a jellegzetes alakjai, akik így vagy úgy mások, mint a többség. Nem abban a korban élek, hogy a másság erény vagy dicsőség, vagy egyáltalán elfogadott lehetne. Ellenkezőleg. Minden hónapban van itt bőven kövezés, akasztás, boszorkányégetés vagy éppen vízbe fojtás. Ezek az események nem számítanak különlegességnek vagy ünnepnek. Olyan megszokott dolgok, mint a vasárnapi Istentisztelet vagy a kéthetente lezajló alamizsnaosztás. A gyerekeket karon ülő koruktól fogva elviszik ezekre az eseményekre. A tiszteletes szerint azért kell, hogy megtanuljuk Isten szeme mindent, lát, és persze, hogy senki sem kerülheti el a sorsát. A faluvezető szerint azért, mert a bűntől és persze a büntetéstől való félelem összetartja a falu népét. Azt mondani sem kell, hogy a vezetők és a tiszteletes kéz a kézben járnak. Elsősorban és leggyakrabban, a már jól ismert kocsmába.
Az itteni emberek közt akad szépszámmal furcsa vagy különc alak. Egyik napról a másikra szokott kiderülni, hogy a három házzal odébb lakó szomszéd rendszeresen szemmel veri a teheneket, vagy a szatócs lánya az ördöggel hál. A múltkor azért kövezték meg a molnár fiát, mert piros mellényt húzott szerdai napon. Mindenki tudja, hogy ez a nap a szűziesség és a szerénység napja az Úr szemében, így minden hívő ember csak halovány színű ruhákban járhat. Anyám egy teljes hetet töltött a fiúnál, próbálta felerősíteni, és gyógyítani, hogy az aratás kezdetére jobban legyen. Piros mellény ide, szűziesség oda minden kézre szükség volt a földeken.
A különc alakok errefelé bolondok. Őket talán ez védi a falu kegyetlenségétől. Élt itt egy család a közeli dombon túl. Az asszonyt nagyon szerettem. Anyámmal jártam hozzá kecsketejért. Néztem, ahogy fejte az állatot. Mindig melegen ittam a tejet. Hozzá bodagh-ot kaptam. Mire odaértünk hozzá, már meggyúrta a kovásztalan kenyeret. Anyám is sütött mindig, de ez más volt. Ízesebb és lágyabb. Pedig ugyan azt gyúrta bele, lisztet, sót meg langyos vizet. A sparhelt lapján sütötte szép egyenletesre. Mindig faggatta az anyám, mi a titka, mitől ilyen ízes az étek. De ő csak mosolygott, vagy nevetett. A titkát megőrizte.
Volt két gyereke. Két csúnyácska fiú. Az egyik megvakult, mert megtaposta a bika. Az ura favágóként dolgozott az uradalomban. Szorgos, jóravaló emberek voltak ők. De bolondok nem. Egyetlen vétkükként azt rótták fel, hogy együtt fürödtek a patakban. Ezt a falu vénasszonya nagyon rossz néven vették. De ők, csak nevettek rajtuk. Isten adta a testünk, mért kellene szégyenkeznünk miatta? Mindig ezt hajtogatták. Így ment ez éveken keresztül.
Egy napon aztán látjuk ám, hogy a favágó rohan a dombon, egyenesen felénk. Apám szaladt elé, míg anyám szégyenkezve fogta be a szemem. Nem tudom mi történt pontosan, annyit értettem meg a szomszéd szobában zajló beszélgetésből, hogy az asszony a kért gyerekével a patakra ment fürdeni. A favágó pedig az uradalomból jövet ott találta őket elvágott torokkal.
Sokáig hallottam a zokogását, ami egy idő után halk vinnyogássá szelídült. Csak azt ismételgette, hogy a patak elvitte a vérük.
Egy hét után temette el őket csendben. Nem kereste senki bűnösöket. Az pedig, hogy az asszony bal melle hiányzott szót sem érdemelt. A pap dörgedelmes prédikációjában kijelentette, hogy az Úr haragja sújtott le a parázna asszonyra és gyerekeire. Ráadásul, nem elég, hogy ilyen csúfos véget értek az egyház kiátkozta a családot, lelkük így sosem nyerhetett békét. A mennyország kapuja örökre zárva marad előttük. Ez volt a létező legnagyobb büntetés. Az özvegy nap, nap után négykézláb csúszta a templomot, irgalomért könyörögve. De senki nem hallgatta meg, sőt aki tehette még rúgott is rajta egyet.
Egy nap, egy őszi nap szakadó eső köszöntötte a templomba igyekvőket. A favágó, aki akkora már elvesztette a munkáját, bőrig ázva, a kapuban térdelt, irgalomért esedezve. Persze mindenki átnézett rajta, vagy köpött egyet. A férfi átfagyott, próbált beljebb csúszni Isten házába. Ekkor a szent atya oda lépett hozzá, és arcon csapta. Az üvöltötte, hogy takarodjon ki, mert mocskos, és tisztátalan. Ekkor a térdeplő szaggatni kezdte az amúgy is rongyos ingét. Attól a naptól kezdve mezítelenül járt kelt a faluban. Csak nevetett és nevetett, azt kérdezgette, hogy nem látta e valaki az asszonya mellét, vagy a gyerekei vérét nem mosta e ki valahová a patak. Hát így született a mi falunk bolondja.
Hosszú évek teltek el. Anyám mindig megetette a bolondot.
Mindenki elfelejtette már a történteket. A gyilkosságok, és a halál gyakori vendég volt nálunk, azokban az időkben. Havi rendszerességgel kerültek elő halottak. A női testeket gyakran megcsonkolták. Bárhogy kutatok az emlékeimben senki nem járt utána, hogy ki is volt a tettes, ki követte el ezeket a borzalmakat, és főleg miért.
A vének egyszerűen tiltott területté nyilvánították a patak partját, és a körülötte elterülő kiserdőt. Aki odamerészkedik az, magára vessen, mondogatták.
Anyámmal nagyritkán kimentük az erdőbe. Szüksége volt a főzeteihez néhány virág szirmára, és az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon szerettük az erdei szedret és a vadmálnát. Féltem, annak ellenére, hogy fogta a kezem, és biztatott, miszerint nem érhet baj. Engem nem. Megígértette velem, hogy ha vele valami történik, haza futok, úgy hogy vissza sem nézek. A szavamat vette.
Az egyik alkalommal nagyon mélyen bent jártunk már a fák közt. Vihar tombolt, de a sűrű, öreg lombok alatt menedéket leltünk. Az anyám leguggolt elém, és azt mondta, találkoznia kell itt néhány emberrel. Szorosan rám tekerte a nagy fekete kendőjét, és kérte, hogy akármi történik, meg ne szólaljak. Ha élni akarok, akkor ne. Kitört a frász a szavaitól. Látta a rettegésem, és elmosolyodott. Azt hiszem az volt a célja, hogy ezt érezzem.
Néhány perc múlva a bokrok megmozdultak. Alig hallhatóan. Azt hittem csak egy eltévedt őzsuta az. Már vártam, hogy kidugja a fejét. E helyett egy idegen arc jelent meg. Cserzett bőre, élénken csillogó szeme kortalanná tette. Azt hiszem férfi volt. Bár a teste vékonyka, a haja pedig coffban összekötve lógott alá. Anyámhoz lépett, fojtva beszélt. Nem értettem mit és főleg az, hogy miért. Honnan ismeri őt anyám? Ki ez? Találgattam, alig nyolc évem emlékeimben kutatva hagytam, hogy magával húzzon a bokrok közé.
Egy tisztáson találtam magam. Sokan voltak. Főleg férfiak, néhány nő, de gyerek sehol. Egy őszülő férfi elé vezettek. Anyám meghajolt előtte. Magával húzott, így jelezve, tegyem én is azt. De képtelen voltam rá. A döbbenettől és a félelemtől mozdulni sem bírtam. Ha agyon ütnek akkor sem tudtam volna levenni a szemem a ülőalkalmatosságról. A manu- így szólították a férfit- egy levágott női fejen üldögélt. Ahogy érzékeltem, ez a tény rajtam kívül senkit sem zavart.
Manu hirtelen felállt. Egy csonttal felém intett. Anyám közelebb taszigált hozzá. Először a fogam nézte meg. Akár egy lókupec a vásárban úgy méregetett. Számolgatta a fogaim, vizslatta a hajam, a pipaszár lábaim és a kezem. Az ujjaim hosszát is meg mérte Aztán a fejemre tette a kezét, a fülembe pedig idegen szavak súgott. Tébolyító vágy tört rám, futni akartam, menekülni bármerre és bárhová. Mindegy merre, csak innen el. Mintha az egyik rossz álmom kelt volna életre Azzal a különbséggel, hogy innen nem volt menekvés.
Míg a vezető kántált mindenki lesütött szemmel, fél térdre ereszkedve várt. Anyám félre húzódva figyelt. Amit odaátról kaptál, ember el ne vegye tőled. Ezt ismételgette. Meg sok mindent mást. De csak ennyit értettem. Miután befejezte a sajátságos áldást fura szagú port szórt a fejemre. Kékes fénnyel izzott fel, ahogy a bőrömhöz ért. Égetett. De nem mertem még nyöszörögni sem. Nem értettem én az egészből semmit. Csak menekülni akartam, azt kívánva legyen vége ennek az egész tébolyult álomnak. De koránt sem így történt.
A nők színes kendőket tettek elém. Kihámoztak anyám elnyűtt holmijából, és az övékbe tekertek. Az egyikre vörösen nyíló rózsákat varrtak a másikat pedig ezerszínű madarakkal hímezték tele. Meglepően melegek és finomak voltak. Aztán egy tálban meleg kecsketejet hoztak, meg kellett innom az utolsó cseppig. Majd ugyan abba a fa tálkába a saját vérét csöpögte manu. Mélységesen vöröslött, akár egy kút feneke. Meg kellett innom. A vér íztelenül és szagtalanul úgy csúszott le a torkomon, ahogy egy gyík surran a meleg kövek közt. De ahogy a gyomromba ért nehéz lett akár a malom köve és égő akár a templomi fáklya tüze. Aztán csend lett…
Otthon, az ágyamban tértem magamhoz. Azt hittem csak egy rossz álom volt ez az egész. Magamhoz öleltem a zsákból varrt babám, és anyám-figyeltem, aki éppen két kendőt zárt el a nagy komódba. Az egyiken egy rózsa vöröslött… Fáj a gyomrom és a fejem. Az igazság az, hogy féltem. Néztem anyám, és akkor először félni kezdtem tőle.
Soha többé nem mentem abba az erdőbe. Anyámmal nem beszéltünk a történtekről. Talán jobb is volt ez így.
Néhány évvel később a kocsmában hallottam a tiszteletestől, hogy a szomszéd faluban felakasztottak tíz ember. A két falut összekötő erdőben fogták el őket. Sok eltűnt halottat találtak meg a táborukban. A pap szorgosan hányta magára a keresztet, miközben arról beszélt, hogy a vezetőjük, aki egy levágott női fejen üldögélt, utolsó kívánságaként egy fiatal lány bal mellét kérte jól átsütve.
Éppen amikor, mikor ezt kimondta a szél, kivágta az ablakot. Manu, manu… ezt üvöltötte a szél…
Oldal ajánlása emailben
X