elbújva
2006 december 12. | Szerző: katha
Szeretni úgy, mint rég
A szárnyad alá bújva
Gyönyörbe fulladó perceket nézni
És kérni, kérni Istent
Adja vissza, mit elvett hajdan.
Mi a lángok közt maradt.
Míg lelked kérem
Vérem cseppekben hull
Alá száll akár a vágy.
Sötétben élő magány
Látod?
Ennyi vagyok.
Előtted, hever testem
Pőrére vetkezve
Elnyel a csend, és én
Már csak szárnyad suhogását érzem
talán így lesz…
2006 december 11. | Szerző: katha
Gyakran gondolok arra, hogy hozzám lépsz, és rám mosolyogsz. Nevet a szemed a szád az egész lényed. Ilyenkor felragyogsz bennem. Fényem leszel és érzem a pokolba is követnélek. Árnyékod így leszek. Sugdosok a füledbe, csak csendesen… higgy bennem, higgy nekem. Hiszen csak szeretlek.
Tudom lesz egy holnap, ami nélküled, jön el. Talán ugyan úgy fog nyújtózni a reggel és ugyan olyan puha lesz az ágy. Csak én leszek más. Azzá leszek, akivé tettél, akivé neveltél. Azzá leszek, amit mindenki lát. Azzá leszek, amit te már nem látsz. Egyszer így lesz, meglásd. Messze kerülsz tőlem, a távolság valóban távolsággá válik, és én egy emlékké. Egy felejtett emlékké, néhány verssorrá szelídülök benned. Talán egy nap elmos egy új és szebb asszonyi ébredés. Talán így lesz.
A holnapok már csak ilyenek. Jönnek, mennek az érzések, az arcok és érintések. Hisz, tudod, csak a vágy, a vágy, ami örök.
Gyakran gondolok arra, hogy elém lépsz és mosolyogsz.
Nyújtod a kezed. “gyere, menjünk haza Kedvesem”
… és elindulunk ketten, kéz a kézben a pokolba.
Talán így lesz, mert megígérted.
Szétszórva
2006 december 10. | Szerző: katha
Eljött megint az este. Itt ülök, várom, hogy eljöjj hozzám, hátulról mögém lépj és átölelj. Borostás arcod- ugye az? Tudod úgy, mint ott a képeken az álad körül- a tarkómhoz ér és borzongat. Fut végig a gerincemen, mint egy gyors vízcsepp. Libabőrős leszek talán, és megkeményedik a testem. A karjaidba ellazulok. Belélegezlek, mint egy álmot.
Az ég most is biztosan tele van felhővel. Azt mondjuk, betakarják a várost, a tereket. Pedig csak vannak. Mint mi. Te meg én. Kinyitották a ketreceket. Az oroszlánok lassú léptekkel közelednek. Egy sem vicsorog. Róma népe szenved? Cirkusz nélkül a kenyér sem finom étek. Ma csendes az este. A fekvő rendőr mért nem vérzik… félre biccen a fejem, míg a nyakam bőrét ízleled.
Vedd le a blúzod, látni akarom a melled. Engedelmeskedjek? Tovább szorítasz, a táskád meg berreg és motyog magában. Senki nem figyel. Megérintesz, durván és erősen. Nyögni sem marad időm. Holnap nehéz napom lesz, jó éjt mondják a fények. Nem számít semmi, Csak, az hogy átölelsz.
Mért esik nehezünkre kimondani az igézetet… Mért fáj támadni és üvölteni az oroszlánok helyett… Sokáig szenvednek a kereszten. Ha megfeszítenek -mondd, mért fáj úgy egy arc egy kép… és miért válik gyönyörré a kín, mikor fáj az élvezet… szeretnék megbizonyosodni róla, hogy élvezel, hogy kellek úgy, mint még soha senki sem.
Énekelt neked az apád mikor elbújtál a paplan mélyére… Nem fog a toll… soha ne írd, sajnálom és azt sem nagyon, mert nem kell… Megkarmoltál megint. Belém mart a képzeleted. Suttognak a mozdulataid és akarod, hogy érezzem, hogy így kell lennie. Megölnél ugye… Tudod, azt mondta egy jósnő Isten, szeret, rajtam tartja a szemét. A kártya nem hazudik csak mi. Tudja, hogy mennyire kívánom az érintésed a fáradt hangod és a furcsa mosolyt a szemed körül. Megérintesz… Tenyered feszül ujjaid nyomot, hagynak rajtam. Tíz folt a válasz. De most csókolj meg, felejtsük el a mai napot.
Ez az este ránk telepedett.
este van…
2006 december 8. | Szerző: katha
Anyámra gondolok, és arra, ahogy megszülettem. Feküdt az ágyon, arcán a fájdalom úgy táncolt, mint egykoron ő a menyasszonyi táncban. Kimerülten lihegett, fájtam neki fájt az új élet. az ujjai a lepedő ráncaiba kapaszkodtak, talán kibúvót, menekülést kerestek.
Szerettek volna elbújni előlem. az orvos motyogott maga elé, hogy túl sok a vér és lassulnak az életfunkciók.
este az anyósnál vacsora…
Emlékszem …
Hallottam a műszerek csattanását a tálban, a fertőtlenítő folyadék fröcsögését és a gondolatokat. Az anyám könyörgött legyen már vége, szabadítsa meg valaki a fájdalomtól, az orvos szétszórt érzései, ami a vér és a fehérnemű közt csapongtak, a nővérek unalmát, és bosszúságát, mert nincs egy nyugodt éjszakájuk mostanában.
Talán rám is gondolt valaki a zűrzavarban.
Nagyon szűk volt a szülőcsatorna – ma már tudom ez a hivatalos neve – és száraz. a víz, amiben voltam régen elszivárgott. Ütemesen rándult anyám hasa, és tolt egyre tolt kifelé a biztonságból. Hova? És miért? Szerettem volna tudni… bár azt hiszem nem is, tudtam, mit jelentenek ezek a szavak, és nem kerestem értelmet csak tettem a dolgom. Egyszerűen világra akartam jönni.
… és most itt vagyok.
Lassan eltelik harmincöt év. Az életem. Egyszer a fiam megkérdezte -anya, ha harminchárom éves leszel téged is megfeszítenek?
Ma már ez nem szokás gyerek. Eszembe jutott, ahogy született, mit is éreztem nála és a nővérénél. Arra gondoltam várom őket, látni szeretném az arcuk és megérinteni az ázott kis kezeket. A lányom akkor megfogta az ujjam. A pálcika vékony kis ujjai az enyémre kulcsolódtak, ahogy anyámé a lepedőre. De most nem menekül senki.
A fiamnál majdnem elvéreztem, csendesen feküdtünk egymás mellett, észre sem vettem. A nővér sikoltott és rohangált, a mellettem lévő ágyon a kismama átfordult a másik oldalára. Hajnalodott már…
A lányom túl sok magzatvizet nyelt. a kórházban sírva kértem az égieket ne vegyék el tőlem, bár még alig ismertem. Reggelre egy csecsemő megfulladt a szomszéd kórteremben.
Valaki mindig elmegy…
Most itt vagyok…
Egy zöld dinoszaurusz a földre esett, ha ezt befejezem visszadugom a paplan alá. Övé a fiam első mosolya minden reggel. Leveszem a lányom füléről a fejhallgatót, amit megint elvett, és kikapcsolom a suttogó tévét. Bebújok a takaró alá, hallgatom, hogyan szuszog a szoba és elmosolyodom a sötétben.
Biztosan így lesz.
Ringass Anyám!
2006 december 6. | Szerző: katha
– az áldozatokért
Látod anyám, itt állok
Veled szemben,
Add hát kezed
– emlékszel? Úgy, mint régen
táncoltunk a szél fútta réten.
Ugye emlékszel?
Látom, reszketsz
De a szemed…
Csillogva nevet
Szeretném, ha boldog lennél újra
Meglásd anyám minden rendben lesz!
– Hunyd le a szemed…
Ne lásd megcsúfolva gyermek lelkem.
Felejtsd el, hogy asszonnyá
Ütlegtől és idegen vágytól lettem.
Hunyd hát le a szemed,
Künn vöröslik az ég alja
Szebb holnap, jön, tudom,
Mosolygó és fiatal
Édes csóktól születő…
A gyermekek majd ránk emlékeznek
Virággal, borítják hantunk
Faragnak míves fakeresztet,
És emlékeznek
Arra, hogy itt állunk
Ketten anyám, és várunk
Az utolsó kenetre
– Mi sosem jön, el
Ne félj anyám!
Megtalálnak, és megszentelt földbe tesznek
Melléd, fektetnek,
És együtt pihenünk te és én
Immár örökre,
Hunyd hát be a szemed
Homlokodra, csókolom szeretetem,
Hogy nem hagytál el,
Felneveltél tisztességben.
Húzz magadhoz
Had, simuljak kebledre
„Ó fojtottalak volna meg!
Mikor először szívtad belőlem az életet
Nem állnál most itt velem gyermekem,
Isten kegyetlen játékának
Nem lennél részese!”
– Jaj csitulj anyám!
Ne bántsák lelked
Az el nem követett tettek,
Itt vagyok veled.
Karodba bújva, várom az új reggelt.
Közeledik már, érzed?
A morajló falakon túl
Már dübörög odakünn az élet
Szuronyra tűzött nevekkel
Játszik a szél
De nekünk hamarosan
Új reggel, jő
Itt bent csend lesz
Hát, hunyd le a szemed
Imát most én, mondok érted és értem.
A mindenható Isten nevében megáldalak
Téged, és a többi anyát
És gyermeket itt körülöttem
– Látod? Ők is félnek
Nem hittük volna, hogy mocskos,
Tetves rongyaink is hiányozni tudnak
Míg itt állunk pőrén
Zuhanyzóba zsúfolva
Vízre várva
Megtisztulást remélve…
Anyám félek!
Szoríts magadhoz!
Érzed? Oly sűrű és nehéz a levegő
Hát ezt is sajnálják tőlünk akár a vizet…
Anyám te nem félsz?
Nem is reszketsz…
Csak ringatsz és sugdosol nekem, hogy
„Mi atyánk ki vagy a mennyekben,
Legyen szent a neved.
Bocsáss meg a mi vétkeinket
És adj bocsánatot azoknak
Kik, ellenünk vétkeztek…”
Most ringass anyám…
És én már soha többé
Nem félek…
reneszánsz vágy
2006 december 4. | Szerző: katha
fahéjillatúnak képzelem az érintésed
és spanyolvörösnek a csókod.
vágyat éget belém…
utánad…
milyen érzés?
akár mandulaforgács a fürdőben:
ég és horzsol, karcol és akar,
mégis lágy, mint a gyűrtfátyol kombiné…
látni akarod?
nyújtózom, hogy indaként tekeredjen,
kontyba fogom a kételyt, és hagyom…
a nehéz liliomgondolatok gőze elfed mindet.
hallod?
a bágyadtsárga csendbe súgom,
reszketeg szépség a szenvedély…
míg kerubok röptét idézi az alázat…
érzed már?
most vezúvi akaratodból testemen születhet hajnal…
a gőgösbarna szemérmet felhabzsolja az izgatott nász…
szemed kíváncsisága még áttetsző mozdulatlanság.
érints meg…
ereim kék lüktetése benned éledő hívó szavam,
ujjad nyakam ívén olvas parázna sóhajokat
igen!
akár egy kegyencnőt, úgy hajts igába,
finomgyöngy érintésed legyen tett,
bennem keményedő élet,
könnycsepp… Orlov gyémántja…
suttogj nekem…
szemérmetlen zöld szavakat,
alabástrom borzongást,
marengófekete álmokat…
gyere…
illatos olajba mártom kezem,
megérintelek…
míg mézsört kortyol szád,
hátadon ujjam folyékony táncba kezd,
mutatva a nedűnarancs vágytól
a bíbortébolyba vezető utat.
szoríts hát magadhoz…
feszítő combok törékeny árnyával
ölelkezik, a kulcsolódó kábulat.
Mária erénye csak várrom valóság,
Éva bűne karcsú borzongás
haraphatsz is…
testem ajkadon érő zamata
fűszeres óborként buggyan,
hússzín szenvedély lepi el a kíváncsi falakat.
mondd ki…
hogy sikamlós szavad korbácsként terelje kancavágyam
deres mámorba.
akkor
beszívom feszes illatod… s ráébredek…
fahéj… mit elképzeltem.
imáim
2006 december 3. | Szerző: katha
valamikor, egy hajnalon a magányt választottam érted, hogy velem maradj örökre.
valamikor egy hajnalon a lelkem zálogba adtam egy angyalnak, hogy cserébe megkapjalak téged.
valamikor egy hajnalon a tűzbe léptem, hogy perzseljen minden érzés, amit valaha majd érzek.
valamikor egy hajnalon a bőrömbe jeleket karcoltam, hogy sose feledjem hova tartozom.
valamikor egy hajnalon fülembe nektárt csepegettem, hogy bárhol is jársz, halljam minden sóhajod.
valamikor egy hajnalon imára kulcsoltam kezem, áldást kérve ránk.
valamikor egy hajnalon sorsomnak ellenszegülve neked áldoztam, hogy érezem tested melegét.
valamikor egy hajnalon megtagadtam Teremtőm, hogy benned gyönyörködhessek.
valamikor egy hajnalon megöltem magamban a szavakat, hogy senki ne tudja titkom.
valamikor egy hajnalon felébredtem.
újra éltem minden szót minden tettet, s hallottam hogy sírnak az angyalok.
valamikor egy hajnalon hozzám léptél, hogy sorsom légy.
valamikor egy hajnalon az érintésed megváltoztatott.
valamikor egy hajnalon letépted a szárnyaim, s nézted a vérem, hogy csorog, milyen mintát rajzol kézfejedre .
valamikor egy hajnalom néztem a kezed és utolsó imaként kértem az Istent minden csepp vér vágyad legyen, így éljek tovább benned.
valamikor egy hajnalon szárnyak nélkül álltam előtted.
s te szétterítve fekete szárnyaid rám sem nézve felemelkedtél.
valamikor egy hajnalon talán emlékezni fogsz.
addig megkeresem a lelkem mit egy angyalnak adtam, zálogba érted valamikor egy hajnalon…
pillangó memoár
2006 december 2. | Szerző: katha
Gyere… Bújj ide mellém, a paplan melege megóv minket.
Fekszünk egymással szemben, arcunk a párnán pihen. Fogod a kezem.
Ahogy régen? Látod… Nem emlékszem…
Most nyugodt az arcod, szép és hideg.
Szegénykém, majd én átmelegítelek.
Akarod, ugye akarod…, hogy itt maradj velem?
Beszélgetünk? Tudod, csendesen, míg alszanak a gyerekek.
Én kérdezek, te felelj nekem. Ugye, megteszed?
Oldozz fel…
“Mire emlékszel szívesen?”
Na, ez nem ér! Úgy volt, hogy én kérdezek!
A templom hajnali csendjére, a borzongásra, mikor a hűssárga falakat érintem.
…és a félelemre, hogy valaki mindig figyel.
Az ablakok színes történeteire.
…a festett fájdalomra, mi kizárta a fényt, a meleget.
Arra, hogy volt egy ember, egy bűntelen, meghalt értem, bár nem is ismert.
s, arra, én vágytam, hogy szolgáljam,
…míg azt mondták, nem lehet, hisz nem vagyok bűntelen.
A hajnali szerepekre a misék megrendezett felvonásaiban,
…szalmakosárba gyűjtöttem a csörgő, ropogó megváltást.
Suttogtam örömöm, hogy a Holdon törpék élnek, sárkányok óvják a Földet
…de a márványpadlónak és a kopott fapadoknak nem álmodtam fület.
A gyóntatószék néma szájára, hogy feloldozást nyerhetek.
…a rettegésre, megtudják szörnyű bűnömet:
fillért, meg forintot csentem cukorkára, mikor a közértbe sörért küldtek.
Erre emlékszem. Látod? Mennyi bűn nyomja a lelkemet?
Látod, a gyarlóságom, mégis simogat kezed, mondd el, mondd el, mért teszed?
“Jaj, hát nem bűn az, ha a hited elveszett.”
Lassan átmelegszik a kezed. Az arcod még oly merev!
Nem jó itt velem? Elmész? Kérlek, ne menj, maradj még! Maradj velem!
Mesélj! Most mesélj nekem!
Úgy, mint régen? Megint nem emlékszem…
Csak mozzanatokban, felvillanó képekben érezlek.
Ennyi maradt belőled?
“De hát mit akarsz még?”
Nem ettél az első főzömből!
“A tojást mikor felütötted, a tál mellé folyt a fehérje, a hús kemény és rágós volt, akár a bakancs talpa, a bundája meg kokszos.”
…de hát csak nyolc éves voltam! Nem mertem elmondani, féltem, hogy haragszol majd rám…
“Apád mesélte másnap. Azt is elmondta, hogy együtt festettétek ki a szobákat a húgoddal,
és büszkén jelentetted ki, szobafestő leszel…”
…de.
“Segítettél meggyógyulni.”
Már a karod is meleg. Bújj közelebb!
Ha azt mondom, szeretlek, elhiszed? Mért nem mondtad nekem soha?
“Soha?”
Igaz! Egyszer mondtad, ott abban az ágyban fekve…
“Mégis elég, nem igaz?”
Nem tudom, hiányoznak a szavaid. Az érintésed.
Tudod, mi hiányzik a legjobban? Amikor éjszakánként a lábszáram simogattad.
Fájt, sírtam. Ugye nem tudtál vele mit kezdeni? Mégis meggyógyítottál.
Gyakran botlom ezekbe a képekbe, ilyenkor akarom, hogy fájjon…
De Te, nem jössz el.
“Azt mondtad, kérdezel!”
Jaj, tényleg! Neked mi hiányzik a legjobban?
“A pillangók.”
Tessék?
“A pillangók, a bennem élő pillangók.
Párizs ősze adta nekem őket. Ott voltam igazán boldog. A férfival, akit szerettem.
Sétáltunk, kart karba öltve, az utcán hömpölygött a harmonikaszó…
Először a gyomromban verdestek, ezer színt teremtve bennem.
Te nem érezted még?”
Nekem is vannak pillangóim… és, talán mindenkiben élnek.
Pillangószárnyak suhogása óvja a perceket… a perceimet.
Ez az életem? Mért nem mondtad el nekem?
Benned már nem élnek, ugye ott a csendben elhallgattak ők is?
“Már benned élnek, te hordozod őket”
Igen, az emlékeimben. Vigyázok rájuk, ígérem.
Vigyázok rád, így én óvlak már?
Sokáig beszélgettünk azon a hajnalon. Hol nevetve, hol sírva meséltünk egymásnak.
A pillanatokról, melyek ott ragyogtak a verdeső lepkeszárnyakban.
Boldog voltam újra.
Az átmelegedő testéhez bújva elnyomott az álom. Mikor felébredtem már nem volt sehol.
Saját magam öleltem. Bámultam a csendbe.
Ekkor felragyogott egy pillangó. Molyhoslila szárnya csillogott.
Az utolsó emlékem róla…
A fehér márványlapokat néztem – akár a templom köve is lehetne
– Ott feküdt. Megszürkült lábak közt, középen. Akár egy mesebeli hercegnő…
– meghalt, szeretett – Meztelen testén műanyagtakaró – nemrég az én paplanom alatt pihent – és álmodott.
Talán Párizsban járt. A pillangói megelevenedtek a gyomromban.
Szerettem volna búsősz szemébe nézni. De ő csak álmodott.
S míg kezek rángattak el, a halottas kamra ajtajából, könnyekkel írtam a szárnyakra:
Kelj fel, Anyám, mert megfázol!
A kristályok titka
2006 november 26. | Szerző: katha
Gyakran üldögélt a tó partján. Szerette a fodrozódó vizet, és a kislányt az ablakban. Órákon keresztül ültek és nézték egymást. Így ment ez hónapok óta.
A kislány tekintette kíváncsian kalandozott. Látta a gyerek szemében a csillogást. Tudta, hogy oda vágyik. Morthilla is szerette volna, ha vele van. Magában gyakran hívogatta, de soha sem merte hangosan kimondani a szavakat. Hát igen a szavak… A szent szavak. Egy közönséges manó, nem tehette. Nem mondhatott ki egyetlen szót sem. A varázslat a Vének kiváltsága. Csak a Véneké.
Még négyszáz év. Ennyit kell várnia, mire megszólalhat végre. Akkor majd oda áll a kislány elé, megfogja a kezét és elsuttogja a szavakat. Milyen lesz a hanga? Érdes, reszelős vagy inkább kellemes, lágy és mély? Nem tudta. Ezt senki sem tudhatta.
Minden manónak más a hangja. Nincs két egyforma. Arról, hogy ő is, Vén legyen arról nem is ábrándozott. Meg sem fordult kopasz kis fejében soha. Az nagyon nagy kiváltság. Hatalmas megtiszteltetés. Tudta, hogy az ő hangjuk a legszebb. Amikor megszólalnak a hegyek mélyén élő kristályok, énekelni kezdenek válaszul. Ha egy manó szavára fehér kristály éneke csendül, akkor az a nemzettség gyógyítójává lett. Ha zöld vagy kék kristály szólalt meg, akkor a manó termékenységet hordozott magában. A színek mindig egy- egy képességre válaszoltak. Ezek a manók akár kétezer évig is eléltek. Míg ők a közönségesek alig ezeregyszáz ezerkétszáz évig. Így volt ez jól. Mindenki tudta. Ez hát a manók élete. Így rendeltetett.
A manók sosem foglalkoztak felesleges dolgokkal. Amin nem tudok változtatni, azon mindek törném magam! Ezt mondogatta mindegyik, elhessegetve butának vélt gondolataikat. A Vének tudása elég. Megóvnak minket. Ennek köszönhetően sosem volt magányos vagy szomorú egyik sem. Nem vágyódtak el otthonaikból, nem vonzotta őket az ismeretlen, és mindig tudták mi a helyes. Ilyennek teremtették őket.
Morthilla sem volt más. Százhetvenkét évével még magoncnak számított. Egész nap az erdőt és a környező hegyeket járta. Néha még az éjszakát is a szabadban töltötte. A moha kabátka, a fűzfakéreg harisnya és a gesztenyecipő melegen tartotta. Elnyűhetetlenség varázsával szőtték. Így vele növekedett minden, amit viselt.
Néhány hónappal ezelőtt Morthilla a nagy tó partján üldögélt. Szerette itt tölteni a délutánokat. A lemenő nap vörösen izzott a sötét víz tükrén. Mintha lángolna a felszín.
De azon a délutánon, ami lehetne éppen egy szerdai nap is akár, rés nyílt a parti sziklán. Pont ott, ahol a hegy kiemelkedett a tóból. Arra nagyon mély a víz, soha egyetlen manó, sem mert addig beúszni. Az igazság az, hogy egyikük sem volt egy úszóbajnok. Inkább szemlélték a vizet, mint élvezték.
A hegy, akár az összes szikla és kő a kristályok lakhelyéül szolgáltak. Természetes volt hát a varázserejük. Az itt élők nem lepődtek meg az efféle dolgokon.
A szikla áttetszővé vált, aztán elfoszlott. Helyén fátyol lebegett a gyenge szélben. Morthilla csak ült és nézte a tüneményt. Egy ablak körvonalait látta, és az ablakban egy alakot. „Fura kis szerzet az már igaz!” Erre gondolt és megdörzsölte malomkőnyi szemeit. Szerencsére egyre élesebben látszódott minden. Egy gyerek ült az ablakban. Egyszer egy Vén mesélt neki ilyen szerzetekről. Mese lény. „Mennyi haja van, és milyen hosszú!” Kicsit irigyen szemlélte tovább. „Hall azokkal az apró fülekkel? Vagy az a kicsi orr hogyan fogadja be az édes illatokat? Jaj milyen vézna a teste és rusnya, szőrtelen!” Efféle gondolatok forogtak a fejében.
Egyikőjük sem mozdult. Ültek és néztek egymásra. Morthilla intett. Közben kivillant néhány foga. A kislány elnevette magát, és visszaintett. „Ki vagy? Manó vagy törpe? Hol vagyunk? Hogy hívnak?” Záporoztak a gyerek kérdései. Az ablakrácsokhoz préselte magát, hogy közelebbről láthassa az a kopasz kis sárgafogú szerzetet….
Hetek, majd hónapok teltek így el. A manó ült a tóparton, és várta, hogy megnyíljon a szikla. A kislány az ablakban ücsörgött és várta, hogy az udvar átalakuljon tóvá, aminek a partján várta a barátja. Igen barátja. Így gondolt rá. Így gondoltak egymásra.
A gyerek megtanulta, hogy a manó nem buta, vagy néma, egyszerűen csak nem beszélhet. A gondolataikkal kommunikáltak. Éjszakákat beszélgettek így át.
Megismerték egymást. Meséltek saját világukról, az álmaikról és szokásaikról. Egy valamiről nem beszéltek soha. Az elválásról.
A kislány reménykedett, hogy hamarosan eljön a nap és meghallja végre a manó hangját. Vágyott rá. Jobban bárminél. De ez a nap nem akart eljönni…
Morthilla egy nap elment a Vénekhez. Elmesélt mindent a kislányról. Hogy barátok lettek, és mindent elmondott neki a manók világáról. A Vénekről és a kristályokról, meg a szavak varázsáról. Arról, hogy a gyerek mennyire várja, hogy hallhassa Morthilla hangját. Azt akarta megtudni, hogy meddig él a barátja, meddig él a kislány az ablakban….
Aznap éjjel újra együtt üldögéltek a tó partján. A víz olyan sötét volt, mint a haragos hematit, és oly nyugodt, mint a halott szó. Semmi sem mozdult, csak két hattyú úszott a vízen, szorosan egymás mellett. Szomorú fehérséget hagytak maguk után.
A manó elmondta, hogy el kell mennie. Azt hazudta, elmennek nagyon- nagyon messzire. Hat hegyen túlra. A kristályok énekelnek, hívják őket. Menniük kell.
Borostyán szín szeme elsötétült és apró vörös láng gyúlt a közepén. Majd a láng legördült az arcán. Koppanva ért földet. Vörös kristály ragyogott a fűben.
„Látod? Megtanítottál sírni” szipogta a manó „… és megmutattad a titkot, így születnek a kristályok”
A fátyol lassan megszilárdult. A felkelő nap már a sziklát simogatta.
A manó, kezében szorongva a vörös kristályokat, megfogadta, nem számít az a négyszáz év, nem számít a tilalom, csak a kislány előtt szólal meg először.
„Kata már megint az ablakban üldögélsz? Mars az ágyba! Lassan éjfél. Reggel nem tudsz felkelni időben!” szólt be apukám a szobába. Szomorúan másztam le a párkányról. Bebújtam a dunyha alá és nagyon sokáig feküdtem ébren még.
Morthilla elment. Egy barát elveszett. De a szavai velem maradtak. Reggel egy apró vörös kristály pihent az ablakpárkányon.
Találkozunk még… súgta a hang legbelül.
Most
2006 december 12. | Szerző: katha
Szeretnék veled lenni, nem csak vágyakozni., meg álmodozni rólad. Szeretnélek érezni: az illatod a fáradságod a csended a rezdüléseid. Szeretnélek szeretni a valóságban. Nem szavakkal. Csupán mozdulatokkal, csókokkal. Csak úgy.
Most szeretném megállítani a gondolataim. Talán elfáradtam. Talán túl nehéz volt a hét – látod, nem szoktam le a túlzásokról még most sem…. Fáradtak a gondolataim a vágyaim elcsendesedtek, és lassan elfogy az este. Túl sok a szeretnék és kevés a vagy. Kevés a jelen idő a napjainkba. Ma már hétszer mosolyogtam és kétszer voltam szomorú. Most egyik sem vagyok. Csak vagyok…
Ez az ősz sem bohém, ez az ősz sem más. A levelek lehullnak, mint mindig és hamarosan avar ízű lesz minden. De a farmer alá még nem kell bugyi. A kardigánt szeretem. Mert örökké fázom. A kezem meg hideg, mint egy Mária szobor arca. A szentek is vétkeztek ugye? És van-e végzet vagy igézet, mi köt össze minket? Még meleg a bundás kenyér az asztalon. De a tea hideg.
Megölelnéd a szeretőd, ha leprás lenne? Csak, azért mert szereted. Félek az érzésektől, mint a léptektől a sötétben. Elfogyott a nap, elfáradtak a szavak is bennem Most nem akarok semmit. Csak melléd bújni. Hallgatni a lélegzeted, és a simogatásodtól elaludni. Szeretnék újra nő lenni. Melletted.
De most aludj jól, szép álmokat Kedvesem…
Oldal ajánlása emailben
X