ima egy asszonyért

2006 november 23. | Szerző: katha

 

            Valahol a hegyek mélyén, férfi s asszonya násztáncát járta. Némán ölelkezve ringtak, és hallgatták a sámándobok lüktető hangját. Ezer évet vártak egymásra… és tudták újabb ezér év magány vár rájuk. Néhány perc a boldogság. Néhány percből lesz az örökkévalóság. Beteljesedett hát a vágy.

            Valahol, egy öreg ház pajtájában egy kutya világra hozta kölykeit. Köztük a farkast, aki az emberpár nászából fogant azon az éjjelen. A nőstény csendesen kérte az égi bölcseket, rejtsék el ivadékát, had kapjon esélyt az életre. A bölcsek az egyik elpusztult állat bőrét adták az anyának. Így rejtőzködve bár, de a kölyök szépen nevelkedhetett. A faluhoz közeli erdőben megtelepedve morzsolgatta napjait, kutyabőrben, lassan kutyaként gondolkodva kereste  helyét a világban. Csak álmaiban élt a farkas, álmaiban, melyek ígérték, egyszer szabadon élhet, megtalálva párját. A hit erőt adott, s a kölyök csak várt, csendesen remélve.
Egy hajnalon egy csoport akadt az útjába. Szép kutya! – dícsérték egyre. De a hízelgés üresen pergett le róla. Az egyik ember hallgatott. A társai már messze jártak. Ő ott maradt vele. A szemébe nézett, halkan suttogta a szavakat, bűvöletbe öltöztetve a pillantokat. Gyere velem, mert nincs itt helyed, hisz farkas vagy… Ő volt az első ki látta az állat igazi arcát. Házába vitte, megetette, otthont adott neki. Lassan lefejtve a kutyabőrt, figyelte hogyan éled öntudatra a farkas. Csodálták egymást, hol némán, hol szavakkal, élvezték az együttlétet. A kölyök észre sem vette, hogy az ember akarva, akaratlan lassan gazdává vált. Ez volt a kezdet. Ekkor az erők megfeszülve, önmagukba fordulva, új életkört rajzoltak. A gazdából férfi lett, ki addig súgta a szavakat, míg az állat asszonyá nem változott. Így kezdte nászát járni férfi és  asszony. A férfi akart és habzsolt a nő ringva elfogadott minden érintést. Megperzselték egymás lelkét. A kölyök, ekkor mondta el az első imát. Hálával köszönte a perceket. Csodálattal hajtott fejet, hisz az álom mit dédelgetett, ott állt előtte. Így vált a férfi élő, lüktető hitté a farkas szemében. Lángra lobbant az addig fagyott, rettegő szenvedély. Az asszony minden vágyát, perzselő álmát a férfi elé helyezte. De az nem fogadta el az ajándékot. Előbújt belőle a gazda, ki birtokol, és gyüjtöget. Újra és újra az erdőt járja új zsákmányt keresve. Talán remélte megint farkast lel…  de csak kutyákkal tért haza. Nem tudta, hogy farkast csak ezer évenként nemz az éj. A kölyök pedig csendben nézte. Majd fejét leszegte, ne lássa a gazda tettét. Megértette, az az ember, ki mellett boldogságot remélt, egy vadász. Igazi vadász, a kegyetlenebb fajta, mert prédáját másnak nem adja, még sebzetten is űzi, hajtja, hogy áldozata könyörögje a halált. Ekkor nem mondott imát, csak a  vadont járta, megnyugvást keresve. Vicsorogva elkaparta álmait és hite maradékát. Mikor a gazda észrevette, hogy az állat messze jár, férfivé vált, így csalta vissza tuljdonát. A kölyök reménykedve öltött asszony alakot, hitte, a férfi férfi marad örökre. Járták hát a táncot. Együtt, összeborulva, de a lépések üresen kongtak . Hisz a gazdának nem kellett a farkasvágy. Már csak játszott, mert látta, lassan hamvadni kezd a láng. Gyilkos mosollyal súgta a szavakat, felszítva a parazsat. S mikor újra ölele a szevedély, felcsattant szava, s a farkast helyére parancsolta. Az állat megérezte, haldoklik benne az asszony, és hangtalan tűnik el a vad. A gazda kutyává alázta. Ő is csak egy lett az ólból. .De a kölyök ekkor sem mondott imát. Az idő lassan haladt, járták útjuk mindketten. A farkas kutyabőrben társakat talált. S mikor gazdája hívta, lába mellé heveredve hallgatta a szavakat, élvezte a simogatást és tűrte a rúgást. Mert a gazda mint minden gazda rúgott. Úgy hitte, a kutyákat nevelni csak fájdalommal lehet. Nem emlékezett, nem akart emlékezni a farkasra. Valahol a hegyek mélyén megszólaltak, halkan lüktetve a dobok. Sámándalba karolt a szél. A hangok haza hívták gyermekeik. .A farkas ekkor égnek szegett fejjel jajszavát vonyította az égre. A gazda nem hallotta, mert újra vadászni járt. Egy nap a gazda újra férfivé vált. Talán úgy érezte, asszonya menni akar. Násztáncba kezdtek, de botladozó lépésekbe fulladt a hazug vágy. A férfi szavai sebeztek, belemartak az asszonyba. A vadász arra gondolt, minden rendben van, prédája vele marad. De se a vadász, se a gazda, s a férfi sem látta, hogy ott, akkor az az asszony csendesen meghalt. Ez nem volt elég! A gyilkos szavak esővé váltak, s csak hulltak a halott testre, végleg kioltva a még pislákoló parazsat. A kölyök ekkor mondta el a második imát. Vonyítva siratta halálos szenvedélyét, a férfit, egy sosem született magzatot, a hitét, és a széthullott álmot. Átkozta létét, a farkasvért, hogy levette kutyabőrét. Átkozta a miérteket, és minden könnycseppet, mi elhullott. Majd a gazdája lába mellé heveredve nézte az esőt, hogyan kopog fáradtan az ablakon. Meghallotta újra a dobok csöndes szavát. Ekkor mondta el a kölyök a harmadik imát. Hálát adott a boldog percekért, minden beléivódott emlékért, a halott asszonyért. Nem kért mást, csak néhány percnyi néma megnyugvást. Az embernek, a szeretett gazdának pedig hosszú, temékeny vadászatot.

Szia. – egy levél margójára

2006 november 21. | Szerző: katha

Meghalok.  Napok kérdése, és nem leszek.

Úgy hallottam megérzi az ember, ha közeleg az idő. Kételkedtem. Most érzem.

Írok és Te elolvasod.  Megdöbbensz, átkozod a nevem és sírsz. Így könnyet hullatsz akarva, akaratlan értem. Addigra én már egy koporsóban fekszem, és várom hogy elemésszen az idő. Így lesz, biztosan.

            Gondolom, már nem emlékszel rám, arra, hogy ki is vagyok. Hisz kölyök voltál még, alig öt éves gyermek. Én meg közel húsz.  A családod barátja.

Együtt lógtam a testvéreiddel, snapszeroztam az apáddal és ettem anyád krumplistésztáját.

Hetente kétszer, háromszor a húgoddal együtt elhoztalak az oviból, ebéd után.

A szüleid, mint minden nap dolgoztak, a testvéred lelépett az aktuális nőjével. Emlékszem akkoriban egy magas, vékony szőkével futott. De ez a dolgok lényegén mit sem változtat, nem is fontos, hogy éppen kit cipelt egy menetre valamelyik kapu alá.

Szerettem veled játszani.

Emlékszel lányka? Emlékszel mennyit játszottunk Te és Én?

Élveztem… élveztelek.

Pár évvel ezelőtt beszéltem anyáddal, mesélt rólad. Visszahúzódó gyerek lettél, aki inkább olvas mint játszik. Azt mondta sokat sírsz éjszakánként, rémálmok gyötörnek.

Velem sokat játszottál…  hát nem emlékszel semmire? Talán rólam álmodtál gyerek? Mit? Mondd mit?! Mire emlékszel?

Sokat olvastál… szereted a meséket? Mondok egyet neked, az utolsó mesémet.

Neked, mert szeretlek.

Hol volt hol nem volt… így kezdjem? Nem, nem helyes. Nem illik ide. Jobbat mondok! Belevágok a közepibe. Fáradt vagyok, már nincs erőm sokat írni, ugye megérted..?

Még mindig olyan mosolygós a szemed, és fekete mintha kormos lenne?

Szép voltál amikor lehunytad, még akkor is, ha összeszorítottad.

Mert fájt. Ugye fájtam neked? Ugye fájtam benned?

Papás- mamás. Te, Én meg a testvéred…

Szép kis család voltunk mi hárman. Lefektettük a húgod, Te énekeltél neki, Én meg simogattam a hosszú fürtjeid és hallgattalak.

Tudod csak csendesen…

Átsétáltunk a kisszobába, mert játékból már beesteledett.

Ágyba bújtunk akár a szerelmesek. Néztem a földre hulló fodros kis szoknyád, az ebédtől maszatos fehér blúzod masniját hogyan kötözgeted. Segítettem is neked!  Levettem rólad a piros, kis kopogós cipődet, lehúztam és kiráztam a homokozóban megsárgult zoknid.

Aztán mellém bújtál, és én szerettelek. Mert a papák és a mamák ezt teszik minden éjjel. Tudod, csak csendesen….

A kezeimmel dédelgettelek, és te rémülten kaptál utánuk ahogy a kiscicás bugyidba nyúltam. Féltél, hogy elszaladnak gyerek?

Éreztelek! A félelem gyöngyözve gurult a testeden. Nem értelek. Ez csak játék volt,

én csak játszottam veled.

Mert a papák és a mamák így játszanak minden éjjel. Hiszen mi család voltunk!

Te Én és a kistestvéred.

Gyengéd voltam, erre már emlékszel? Hisz csókoltalak, simogattalak és beléd temettem magam. De te! Csak sírtál. Sikoltottad, hogy ne, mert fáj…

Hát igen…. nagy voltam, kemény és hatalmas benned.

A véred ölelte át gyönyöröm. Megmutattam, hogyan szeress a kezeiddel a száddal a testeddel. Belém martál, öklendezve hörögtél, és csak csorogtak a könnyeid… 

Nem értetted, hogy ez neked is jó, ez az igazi szenvedély. A szerelem!

Hát nem érted? Szerettelek! A vézna kis tested, a hosszú, göndör hajad, a szemed, az apró fogacskáid és a nevetésed. Én még a rosszat is szerettem benned! A jajgató könyörgésed a taknyos könnyeid, az eleven véred. 

Emlékszel? Mikor lüktetve tört elő gyönyöröm? Emlékszel, hogy ragyogtak a fehér cseppek a rózsaszín bőrödön? Nem láttam még szebbet.

De te csak sírtál! Kiabálva hívtad az anyád meg az apád…

Muszáj volt, érted? Muszáj volt, hogy megüsselek! Te kényszeríttetted ki belőlem!

Elhallgattál. Eszméletlenül feküdtél a karjaimban így újra és újra az enyém lehettél. Mikor magadhoz tértél, elcsendesültél.

Néztelek, ahogy hüppögve öltözködsz, megigazítottam a félregombolt blúzod, feladtam rád a kiscicás bugyid és a fodros kis szoknyád.

Sokáig simogattam a lassan liluló, feldagadt arcod. Gyöngéden átöleltelek.

A fájdalom segített. Megértetted, hogy ez a kettőnk titka marad, mert a papák és a mamák nem mondják el senkinek mit csinálnak éjszaka a takaró alatt.

Féltél ugye Kicsikém? Féltél, ha apád megtudja intézetbe vitet mint minden rossz gyereket. Én magamhoz vettelek volna, ugye tudod? Mert szerettelek!

Anyádnak azt mondtam, nekimentél a postaládának délután. Hitt nekem. Veletek vacsoráztam aznap este. Titkon néztelek, ahogy néma csendben kuporogsz a piros hokedlin és rágcsálod a vajas kenyeret. Szép voltál. Szép voltál nekem! Magadban hordoztál és viselted arcodon a jelem.

Akkor már tudtam, hallgatni fogsz, kenyérbe fojtod a félelmed, és én veled maradok örökre.

Most sírsz gyerek? Felnőttél és bőgsz úgy, mint akkor? Emlékszel már rám ugye?

Papás- mamást játszottál velem, tudod csak csendesen…

Meghalok. S te tudod végre, hogy mennyire szerettelek!  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

esőherceg

2006 november 19. | Szerző: katha

 

valahol a hegyek mélyén, hol az ég kékebb, a mély tengereknél, hol az erdők hűvös lehelete ködbe burkolta a gondolatokat, élt egy herceg, hatalmas nagyúr.
egy álmatlan éj után, a sovány harmatban fürdő hajnal a földeken találta az ifjút, kinek szíve búval telt, vállán magánya üldögélt. a nád, a bambusz akár a kiszáradt felkiáltójelek sorakoztak körülötte, emlékeztetve, bukott ember. kudarcát látta, bármerre nézett. bármit tett, bárhogyan is szerette volna nem tudta az esőt előcsalogatni.  könyörgött az ország. a földek napról napra szárazabbak lettek, a hitvány termés senkinek sem volt elég. a nép ennek ellenére nem zúgolódott, csendben várta a megváltást. hittek urukban.
a herceg árnyékot keresve leült az erdő szélén. egyszer csak feltámadt a szél, ringatta a fák húsos testét, akár asszony csecsszopó gyermekét. nézte a lombokat, mígnem elnyomta az álom.
álmában a zöld hegyeken túl járt, bőséggel termő földeken. amerre csak nézett bőséges termést, hízott, lusta állatokat látott. sóvárogva kívánta, bár ilyen lenne a népe élete.
míg nézelődött emlékezett, kereste a válaszokat, kereste a megoldást. a nedves földre telepedve, nézte a földműveseket. nyugodt arcok mosolyogtak. mindenki dolgozott serényen. majd féltő gonddal lefektették szerszámaikat a földre, tudván, a holnapok kenyere függ minden mozdulatuktól.
leporolták a ruhájuk, és az árnyékba húzódtak, éppen a herceg mellé. az ifjú szólni készült, mikor meghallotta a föld moraját. lüktetés terült el a réten. a hangok felerősödtek. de még így is ismeretlenek maradtak az idegennek.
a bozótból két elefánt bukkant elő. lépteik alatt rengett így a föld. sebesen közeledtek. de az emberek nyugodtan ültek tovább. arcukon a felismerés és megértés öröme ragyogott.
a két állat a termőföld közepe felé haladt. hatalmas testük úgy ringott, akár a környező fák a szélben.
a földművesek velük ringtak, egyetlen hullámzó érzéssé vált minden. a herceget elragadta a lüktetés. némán figyelte az elefántokat. mozgásukban felismerte a tánc szépségét. minden lépésben vágy izzott.
nem tudta, hogy a hegyek szent őrzői násztáncukat járták. a hím elefánt feszülő izma pajzsként óvta a nőstény lágy mozdulatát. ormányuk szerelmesen gabalyodott össze. járták a táncuk körbe-körbe, összekapaszkodva, egymást kerülgetve hosszú perceken át, hogy nászuk életet hozzon, holnapokat az embereknek.
termékenységet, bőséges áldást hintve mindenfelé.
mikor a két állat szenvedélye kiteljesedett, ziháló várakozás lett úrrá a földműveseken.a herceg figyelt, de nem értette nyugtalanságuk okát. a nőstény mozdulatlanná dermedt, csak lábai remegtek a hatalmas súly alatt.
a hím gyönyöre csúcsán magasba emelt fejjel trombitált, hangja akár a sivatagi homok, hullámzott a csendben.
homlokán tejfehér vágycsepp jelent meg, lassan csordulva folyt lefelé, le a nőstény szürke testén, egészen a földre. benne fény csillant, és egy villanásnyi idő múlva szétterült, bevonva a termőföldet, a bozótost és az erdőt, de még a zöld hegyeket is.
a herceg végre megértette – termékenység hullt a földre, áldásba burkolódzott az élet. az emberek ujjongva ünnepelni kezdtek, összekapaszkodva, egymást ölelve táncoltak, nevettek.
ekkor hangos sikollyal rettentő vörös tűzmadarak röppentek az égre. a lombok közt figyeltek, várták a hívó jelet.
a dal, a nevetés ébresztő szavát…
szétterjesztett szárnyaik árnyékot rajzoltak a földre, szárnyalásuk felkavarta a levegőt. mélykék nedvesség gyűlt köréjük. de ők csak szálltak, egyre szálltak fel a márvány légbe, és a csőrük, akár éles kard fúrták át a felhőket.
a sistergő lyukakon át pedig ömleni kezdett az eső mindenre és mindenkire. a lehulló cseppek a vágy fehér arcát belemosták a földbe, megpecsételve az elefántok nászát.
az őrzők egy darabig  az emberek felé fordított fejjel álltak. nézték a táncot, nézték a madarakat. ők is élvezték az eső végtelen hatalmát. majd dübörgő léptekkel visszatértek a szent hegyek mélyére.
a tűzmadarak pedig, felolvadtak a felhők ölén, vörösre festve az ég alját, mint annyiszor már.
az eső elcsendesedve, kitartóan szitált.
az emberek ekkor abbahagyták a táncot. virágokat szedtek. ezer szín és ezer forma nyílt mindenhol. 
a növényeket csokorba kötve az erdő szélén álló, sziklába faragott mélyedésbe helyezték egy öreg agyagkorsóba, miben a tűzmadarak ajándéka folyt. az éltető eső.
a földművesek álltak egy darabig, aztán térdre ereszkedtek. összeillesztett tenyerüket a homlokukhoz érintették.
így hajoltak a földig, magukba szívva a rögök és a fű ezernyi illatát.
szentté lettek a percek.
a herceg csak állt, némán figyelte őket és tudta, hatalmas ajándékot kapott az égiektől.

 
lassan nyitotta ki a szemét.  felült.  zsibbadt tagjait nyújtóztatta, majd felállt és körülnézett.
a hely pont olyan volt mint álmában. csak szikkadt és kopár. a hőség akár egy lusta állat terpeszkedett a földeken.  a varjak fakó tollal gubbasztottak az ágakon. a szél kihunyt mielőtt megszülethetett volna.

ez hát az otthonom. erre gondolt miközben haza indult. az elkeseredés újra éledezett a szívében. néhány méter után az erdő szélén észrevett egy szabálytalan formájú követ. megértette mit kell tennie.
sietnie kellett. szerszámokkal tért vissza, hogy kifaraghassa az oltárt. a kő természeténél fogva ellenállt. de az akarat győzött. az esti fényben végre kirajzolódott a mélyedés. agyagkancsót hozott, virágot szedett, és térdre borult. homlokához érintette a kezeit és  földig hajolva imádkozni kezdett. s míg magába szívta a rögök száraz sóhaját, kérte a mindenséget küldje el az elefántokat, küldje el a tűzmadarakat a népéhez.
de az első nap nem történt semmi. másnap és harmadnap sem. de ő napról napra, újra és újra elment az oltárhoz. a saját ivóvizét öntötte a korsóba, hogy a virágok tovább ragyoghassanak. térdre borulva szüntelen imádkozott. mindig tiszta fehér  ruhát öltött, mire vörössel madarakat hímeztetett.
egy idő után magával vitte asszonyát. kivel táncot lejtett. férfiúi önzését tisztelet váltotta fel, örömöt adott annak, ki szenvedélyében osztozott vele. gyönyörét az égbe kiáltotta, vörös szirmokkal szórta tele a nyughelyet, hol asszonya pihent, és őrizte az álmát, akár az elefántok a hegyeket.
reménykedett, ha olyanná válik, akár a hegyek szent őrei, talán megkönyörül rajta a mindenség. népe látta az igyekezetét. követőivé lettek, ekkor lett a fehér a szenvedély színe, a vörös pedig a reményé, az életé.
az emberek hajnalonként együtt szívták magukba a föld suttogását.
telt az idő, az őszt felváltotta a tél. a herceg mit sem törődve ment az oltár elé, térdre rogyva imádkozott termékeny földért és esőért.
míg egy reggel megérkezett a tavasz. ezerszínű szépsége beragyogta a kopár ébredést.
az ifjú mint mindig a népével imádkozott, mikor a bozótosból előlépett két fiatal elefánt.
járták a táncuk körbe- körbe összegabalyodva. az emberek döbbenetét hamar felváltotta az öröm. gyönyörködtek bennük. sokkal szebbek és hatalmasabbak voltak mint a képzeletükben teremtett állatok.
a nászuk beteljesedett. a vágycseppek termékenységbe burkolták a haldokló földet.

a herceg és népe ujjongva táncolt és énekelt. sírtak és ölelkeztek, nevettek és kiabáltak. hisz oly rég elfeldték milyen is a boldogság. a hangok belekapaszkodtak a szélbe. és ekkor a lombok közül hatalmas tűzmadarak szálltak az égre, sikoltva lyuggatva a felhők gúnyáját.
az eső pedig esni kezdett. kövér cseppekben hullt az áldás

az emberek a herceg elé járultak, és meghajoltak előtte. aki csak állt és a rubinvörösen ragyogó eget nézte. mosolyában ott volt a hála és a tisztelet.

tudta Ganisha végre felé fordította tekintetét.

múltam vagy

2006 november 18. | Szerző: katha

 

Tudod azt sem tudom, hol kezdjem.
Már számomra is olyan ez az egész akár egy mese. Ok néha okozat vagyok.
A szívem azt súgja ott kezdődött azon a hegyen. A múltban. Mikor még sötétség volt.
Mikor még ember sem volt, aki higgyen, és asszony sem hogy bűnbe essen.
Csak Isten meg az angyalai, és mi. A kitaszítottak.
Követtem őt. Követtem, mert szerettem. Áldást kértünk, de tagadást kaptunk, meg átkot és a szót száműzlek.
Néztem büszke tartását, néztem a szemét. Azt hittem lehunyja, de nem. Állta a haragot állta a megvetést. Én meg csodáltam.
Hallottam a szavakat. A halk, egyenletes szózatot.
A vétekért. Az önálló akaratért.
Láttam a szárnyakat. Láttam hogyan váltak ébenfekete valósággá a szavak.
… és én tiszteltem. Tiszteltem, mert kitartott.
Láttam a társakat, láttam az elforduló arcokat, a fehér tollak csendjét.
… és láttam, hogy lehunyja a szemét, mikor utoljára hagyta el a helyet.
Utoljára csókolta meg az Úr kezét.
Elől haladt, szárnyai némán szaggatták a levegőt. Egyenletes mozgásában nyugalom lüktetett
De tudtam, háborog a szíve. Éreztem ahogy magához szorított.
A Föld akkor még puszta volt, nem más, csak homok, víz meg persze a csillagok és a hegyek.
Közöttük is egy, a mi otthonunk lett.
Boldog voltam akkor. Velem volt, mellettem.
Emlékszem, egyszer megajándékozott.
Kérdeztem miért? De csak azt mondta, hát fontos ez?
A sivatagba vitt, oda ahol született. A homokbuckák mögött elrejtőzve néztem hogyan születnek az angyalok.
A sivatagi láng hatalmas, és izzóbb ezer meg ezer vulkán tüzénél, mert ezeket a lángokat Isten szívének dobbanása táplálta.
Csak kuporogtam és néztem a lángokból születő angyalokat.
Néztem őket és tudtam, Isten egyetlen alkotása sem lehet náluk tökéletesebb már.
A szárnyaik erőtlenül lógtak gerincük ívén. a Teremtő leheletével szárította meg a tollakat, hogy teljes pompájában ragyogjon mindegyik.
Tudod ilyen volt Ő is. Láttam
Bűbájt bocsátva szememre visszavitt az idők kezdetére, hogy ott legyek, vele legyek abban a szent pillanatban.
Láttam őt megfoganni a lángok nászából, láttam alakot ölteni és kilépni.
Láttam kíváncsi akarását mi merészségre sarkalta, hogy ne lépjen ki azonnal a lángnyelvekből.
Hagyta, hogy a legkülsőbb láng átölelje, hagyta hogy szárnyaiba égjen a fény.
Így teremtetett Ő, a sivatagi tűz legkülső lángjából, és lett a fény hordozója.

Isten legszebb angyala.

… én Sámsonom

2006 november 16. | Szerző: katha

 

Szerettem nézni az arcát. A hold fénye ezüstösre festette a bőrét. Fejemet a könyökömre támasztva néztem őt. Nem csak néztem. Gyönyörködtem benne. Szerettem.

Mindig mélyen és nyugodtan aludt, szinte mozdulatlanul. Azt hiszem nem is érzékelte, hogy mellette vagyok. Ha majd elálmosodok, közelebb bújok hozzá, és a karjára hajtom a fejem.

Megnyugtatott, hogy ott fekszik mellettem.

Órák teltek el azóta, hogy a házamba lépett. Ettünk. Amíg én a szőlőt szemezgettem ő felfalt egy fél vadkant. Örökké éhes volt. Ezt is szerettem. Mindet szerettem benne.

Nevettem mikor az állán vékony patakokban folyt a bor. Vagy az evés után nagyot büfögve felállt az asztaltól.

Gyerekként, figyeltem a városba érkező férfiakat. Szolgaként hamar rájöttem az alázat és a mosoly kifizetődő. Nem mindegy hogy ütleget vagy jó szót kapsz. Hallottam elégszer a korbács milyen hangokat csal elő az emberből. Magam is megtapasztaltam. Igaz, csak egyszer. Mikor elfogták a családomat, és ide hoztak minket. Sosem felejtem el annak a férfinak az arcát, és a nevetését. Megtanultam okosabb és biztonságosabb hallgatni, némán tűrni. A szeszélyekhez hamar hozzá szoktam, ugyan úgy, ahogy a jóhoz.

Nem bántak velem szolgaként sosem. Ha rám néztek vágy éledt testükben, érintésem felajzotta őket. Nő voltam, és így is kezeltek. Ez volt a megváltásom. Megvásárolhattam a szabadságom már egész fiatalon.

Vele, sok évvel ezelőtt ismerkedtem meg. Akkor anyám haja még hollófekete volt.

Eleinte ritkán jött hozzám. Akkor sem maradt sokáig. Ilyenkor fürdőt vett. Puha gyolccsal dörzsöltem át izzadt testét, majd illatos olajba mártott kézzel simogattam a haját. Közben énekeltem neki. Lágy dallamokat, miket még anyámtól tanultam. Így ringatta öcsémet, majd apámat a halálos ágyán. Gyakran csordult könnyem ilyenkor, ő pedig hajával törölte le.

Hát csoda-e hogy beleszerettem? Igen. Ma már biztosan tudom. Szerettem. Vártam az érkezését és némán gyászoltam a hiányát.

Harcosnak született. Igazi hős volt akire felnéztek, akit követtek. Az a sereg, amelyikben ott volt sosem veszített, mindig győztesen tértek haza. Gazdag zsákmánnyal és rabszolgákkal. Az Istenek ajándéka különlegessé és pótolhatatlanná tette. Sokáig senki sem sejtette a titkát, miből is fakad az ereje. De egy győztes csata utáni ünnepléskor, bortól kábultan kifecsegte. A haja, az általam úgy szeretett hajában volt féktelen erejének forrása. Ez volt hát az ajándék. Ezért volt elpusztíthatatlan.

Míg mások a hadvezért, a harcost látták benne, addig én a férfit. A szűkszavú, néha durva és erőszakos szeretőt. Lassan ő lett a mindenem. Ő lett az egyetlen. Hosszú ideje nem engedem már, hogy rajta kívül más érintsen. Elutasítok mindenkit. Már nem számít a kegy és az ajándék. Az évek sora alatt meg lett mindenem mire vágyhatok. Mirha és drága olajok, étek és ital. Barom és ló, no meg szolgák. Aranypénzzel telt korsók, drága szőnyegek és selyem. Amennyi csak kell.

Vártam az érkezését. Gondosan előkészítve mindent. Tudtam, hogy élvezi a velem töltött estéket és azt is tudtam szeret. Úgy ahogy én. Hogy honnan? Onnan, hogy megsúgta.

„Énekelj kis gerlém, had leljem benned örömem.” Majd mikor gyönyöre kiteljesedett és kezdte elnyomni az álom, azt súgta ”Te vagy az egyetlen, te élsz a szívemben”

Így volt ez már jó ideje.

Ma este is elhagyták a száját eme szavak. Mint már mondtam, szőlőt és nyársra húzott vadkant ettünk, mihez jó bort dukált. Forró fürdőt vettünk, tisztára mostam poros testét, és szegfűszeg olajba mártott kézzel simogattam a haját.

Szeretkezésünk gyors volt és kíméletlen. Szinte állati dühvel tombolt bennem. Most pedig alszik. Mélyen és egyenletesen lélegezve. A lelke már valahol messze jár.

            Most gyönyörködök benne. Simogatom a haját. Gyakran éreztem úgy, hogy a fürtök önálló életet élnek. Lélegeznek és akarnak. Volt hogy megmozdultak az ujjaim alatt. Ha cirógattam hozzám simultak, ha menni akartam rám tekeredve visszahúztak. Sosem beszéltem neki erről. Biztosan kinevetett volna. Nem akartam megszégyenülni a buta gondolataim miatt.

            Hirtelen dörögni kezdett az ég, elsötétült minden. A hold fénye eltűnt a szobából. Az arca, most hideg volt. A vonásai kemények és mélyek. Talán ez az igazi arca.

Hatalmas villám cikázott át az égen. Felragyogott és talán figyelmeztetésként az udvaron álló jegenyébe csapott. Kettéhasadt akár egy érett dinnye.

Riadtam bújtam hozzá. Félmeztelen teste lehűlt. Libabőrrel válaszolva az égzengésre. Kicsit megnyugodtam. Motyogni kezdett majd felriadt.

– Mi baj kedvesem? – kérdeztem, miközben izzadt homlokát törölgettem.

– Álmomban, egy templomban jártam. Rám omlottak a falak. Próbáltam megtartani de sehogy sem tudtam. Elhagyott az erőm. Tudod a kövek alól még hallottam a nevetésed… – rám nézett, majd szótlanul a mellemre hajtotta a fejét.

– Megöllek asszony, ha elárulsz.- súgta, és hamarosan újra elaludt

            Azt mondják, az ember nem kerülheti el a sorsát. Nem kerülheti el azt mit az Istenek neki szántak. Sokan gondolkodtam ezen, mert az éjszakák üresek voltak nélküle. Keveset aludtam. Volt időm emlékezni. Hogy mire? Arra az arcra és arra a nevetésre. Az érzésre ahogy a korbács belém mar, és felsebez. A vérem és a sós veríték úgy folyt le a csupasz testemen mint egy csermely. Megleptek az érzések akár egy kóbor szellem. Egyre gyakrabban, egyre élesebben villantak be az emlékek.

Ma is. Ma is így volt ez, míg néztem őt. Az arca most más volt. Talán a vihar miatt. Megint becsapott a villám. Kicsit távolabb. A főtéren. Valahol a templom mellett. De úgy éreztem bennem cikázik.

Egyszerre világos lett minden. Ránéztem. Az arc, a szeretett arc márványszerűsége megrémített. A testén a hegek hirtelen szögesdrót szerűek lettek. Motyogó hangja pedig éles és idegen, akár egy héja kiáltása.

Újra találkozunk hát. A felismerés letaglózott. Nekem is olyan üveges lehet a szemem akár a reggel lecsapott vadkannak… Ő mire gondolhatott?

Lassan felültem, és kibújtam mellőle. Csupasz testemre tekertem a lepedőt. A szobából kisurranva, az egyik kamrában megtaláltam amire szükségem volt. Visszabújtam mellé. Hozzá simultam, érezni akartam őt még egyszer. Megcsókoltam. Szerettem az ízeit.

Felültem. Egy pillanatra előbújt a hold. Kíváncsi fénye megcsillant az ollón. Ő hozta nekem a múlt tavasszal. Megfogtam az egyik fürtöt és belevágtam. Egy pillanatra sikoltást hallottam és úgy éreztem a tincs összerándul a kezemben. A haj mozogni kezdett. Tekeregve próbált kitérni az éles szerszám elől. Ahogy én a korbács elől. De nem hagytam. Ugyan úgy ahogy ő sem nekem. Nem engedtem menekülni. Megragadtam és tincsről tincsre vágtam. Minden ütésért egyet. Szemet szemért…

Felébredt…

A karjaiba vett. Nézte a szívemből kiálló olló nyelét. Karjaim mellettem lógtak, a tenyeremben szeretett aranyló fürtjei…

–         Bocsáss meg nekem kedvesem…- motyogta. – reméltem sosem emlékezel.

A könnyei végigcsorogtak az arcán, le a melleimre. Ez volt az utolsó amit még éreztem.

– én Sámsonom…

Aztán megcsókolt.

 

tulipános kispad

2006 november 15. | Szerző: katha

Szeretnék újra gyermek lenni, nézni anyám finom mozdulatait, ahogy virágait érinti.
Szeretnék újra ott ülni azon a kispadon, simogatni a festett tulipánokat az oldalán,
Hallgatni a cipők kopogását, és kitalált dallamokat dúdolni.
Szeretnék újra álmodni Rólad, hogy eljössz értem, magaddal viszel, mint a mesékben.
… és várni, hogy megtudjam végre milyen az első csók íze.
Reméltem megtudom, hogy Csipkerózsika és Hófehérke ugyan olyat kapott- e…
Hányszor ültem azon a padon. Honnan is tudhatnám már?
Hisz, ki számolta, mikor annyi meglepetést és álmot rejtegetett az a zöld bódé ott a Kőrúton!
Néztem az arcokat, ki mosolygott, angyalnak képzeltem, szárnyakat festettem a táskák és hátizsákok helyére.
Aki szomorú volt, annak virágszirmokat dugtam a kezébe, és reménykedtem, angyal lesz belőle hirtelen, Mert hittem, ha a virágok engem mosolyra késztetnek, ők mért lennének kivételek?
Jöttek magányos felnőttek. Vittek egy – egy szál rózsát, kardvirágot vagy gerberát.
Csak a vázába kell, mert otthon olyan szürke minden, vagy a kedvesről meséltek.
Mert szép azért veszem, nem mondta, de tudtam nem a virág számít hanem a szerelme. Csókot reméltek az ajándékkért cserébe. Biztosan várták ők is!
Olyan érzés lehetett az a furcsa izgalom a hangúkban, mint amit én éreztem szerdánkét moziba menet. Mikor csörrent anyám tárcájában a fémforintos, hogy hűvösen simuljon a tenyerembe, míg a pénztárhoz nem érek.
Nagylány voltam akkor, és talán soha többé nem fogom érezni azt a melldagasztó büszkeséget, mint azon a 300 méteren, míg a bódétól a mozihoz értem.
Később a moziból operettszínház lett, de az már egy másik világ, más érzések.
Most szeretnék újra az a gyermek lenni, a virágok illatába burkolózva ülni a tulipános kispadon, és nézni anyám hogyan dolgozik.
Miként köt álmokat, ki nem mondott szavakat csokorba, hogy más boldogságának része legyen legalább néhány pillanatra.
Most szeretnék a boldogság lenni, szeretnék az a kéz lenni, ki mindezt megköti, hogy Neked adja, hogy a részed legyen néhány pillanatra s, így veled lehessek hangtalan.
Szeretnék ott ülni újra, a piros tulipánokat simogatni és álmodni, újra álmodni.

Mert akkor még tudtam.

fáradt utcák

2006 november 12. | Szerző: katha

Fáradtak voltak az utcák azon a délutánon. Az ősz kiterjesztette pasztellszárnyait, míg a faágak siratták hulló leveleik. Haladtak a percek, belefásulva az értelmetlen körbe- körbe menetelésbe.       

Mindenki rohant, tűsarkon kopogva, szandálban csattogva, tornacipőben surranva. Szatyrok, táskák, zsákok lógtak unottan. Némelyik neszekkel dobálta a csendet, aki csak mosolygott és bámulta az életet. Süket füleit nem sértette a zsivaj.

Kiégve indultam haza, leballagva a sárga gilisztához vezető lépcsőn. Földalatti. Gyerekként félelemmel kullogtam a föld alá. Most közönnyel haladok felé. Talán megszokás kérdése minden.

Recsegő hanggal érkezett a kopott jármű. Felszálltam. Csöngetett és rándult, siklott, beszélt majd megállt, falva az állomásokat. Csúcsidő ellenére alig lézengtek a szerelvények gyomrában.

Oktogon megálló.  Az ajtó sziszegve kinyílt, kiköpte a benne lévőket.

Aztán valami mozdult… egy pillanatra életre kelt minden, figyelt és várt. Akár egy feszes testű, ragadozót szimatoló zebra.

De tévedtem. Csak egy alig 150 cm magas, kortalan hölgy szállt fel egy ormótlan bőrszatyorral és két gyöngyházfényű lufival a kezében. Az üres helyeket figyelmen kívül hagyva, megállt velem szemben. Összemosolyogtunk.

Az ajtó bezárult, a giliszta pedig csúszni kezdett tovább.

Lassan a frissen nyírt fű kesernyéje keveredett a levegőbe, befészkelve magát az orromba. Így utólag visszagondolva eszembe sem jutott, honnan az illat.

Nézni kezdtem őt. Először lopva, részleteket csenve belőle, majd ámulattal, nyíltan. Engedte kibomlani a képeket, engedte befogadni önmagát.

A haját néztem meg először. Lángoló, mégis mélyvörös, erős szálú korona ékesítette a fejét. Csodálkozva nyugtáztam, milyen hatalmas mennyiségű és vastagságú haj van feltekerve. Akkor még átsiklottam azon az apróságon, hogy több méternyi volt kontyba zsúfolva.

Egyszer csak zizegő hangot hallatva mozogni kezdett a hajszálrengeteg. Szürke bőr bújt ki a szálak közül, egyenletes tempóban nőve. A füle. Mesekönyvekből ismert, hegyes, szőrös testrészekre bámultam. Átvillant az agyamon milyen bamba képpel nézhetek rá. Gyomromban a pánik rázendített fals citera játékára, a lábaim kőoszlopokká nehezülve gátolták a fellángoló menekülési vágyam.

A kíváncsiság elhatalmasodott felettem, szemem tovább siklott a nyugodtan álldogáló utason.

Arcán a fénytelen bőre áttetsző szürkében feszült, mire árok mély barázdákat harapdált unalmában az idő. Az apró, barna szemek kerekedni kezdtek, míg jóformán két malomkőnyi üreg nézett rám. Borostyánkövek ragyogtak benne. Fénye elvarázsolt, ellopva a félelem utolsó szikráit is.

Fitos kis orra gyors tempóban kampós bottá alakult, méretes orrlyukakon át habzsolva a levegőt.

Formás, húsos szája elvékonyodva mosolygott, fogai párosával üldögéltek. Tömzsi, vaskos nyak tartotta a kicsit ovális fejet. Ittam a látványt.

Nevetve nyugtáztam, száradó virágokkal tarkított moha kabátkát visel. Innen hát az illat. Kezei pálcika vékony ujjakban végződtek, körmei fényesen ragyogtak a szürke bőrön. Lenéztem. Bátran, nyíltan. Meg sem lepett a felismerés, hogy mélyszürke fűzfakéreg harisnya van rajta, és fekete, hegyes orrú, vékony sarkú cipő. Gyerekkoromban úgy hittem ilyet csak a banyák viselnek.

 Kezeiből a lufik régen eltűntek, gyöngyház álom font körbe minket. Így nem vehetnek észre. Nyugtatott meg a semmiből szakajtott gondolat.

Hirtelen nesz bújt a fülembe. Lába mellett a régimódi bőrszatyor mocorogott. Az eddig mozdulatlan, elhanyagolt táska üstté változott. Súlyos, aranyröggel teli pakolt ólomüstté. Kopott felületén cirkalmas betűkkel egy név állt. Csak egy. A gazdájáé.

Ki vagy Te? – motyogtam a szavakat.

Mosolyogva biccentett, bennem pedig nagyon mélyen, valahol legbelül egy elfeledett barát neve koppant halkan. Morthilla…

Ahogy felfogtam a nevét, megállt minden, úgy mint ott abban a pillanatban. Megfeszült a valóság.

Élesen sikoltott az elhasznált csengő, szólt a hang: “a beszállást kérjük befejezni, kérem vigyázzanak záródnak az ajtók.”

Deák tér – hasított belém. Az ajtóhoz rohantam és az egyre fogyó résen át kipréseltem magam.

Sziszegve tűnt el a sárga giliszta. Álltam perceken keresztül. A peronon az emberek elfogytak körülöttem. Hideg levegő tapadt az arcomra, így kényszerítve vissza a valóságba. Elindultam felfelé.  

Újra csoszogott, kopogott, kattogott, surrant, sípolt és dudált az utca, és én csak azt éreztem, hogy mindenütt végtelen fáradtság honol.

“Találkozunk még…” súgta valaki ott legbelül. Aztán hazaindultam.

 

egy vízköpő álma

2006 november 11. | Szerző: katha

 

gyakran vált áttetszővé ha valaki belépett. hagyta, hogy elnyeljék a falak.

nem bánta, szeretette a kopottas barna színt, szerette a hűvös csendet. észre sem vette mikor váltak eggyé.

mikor az ajtó kinyílt  a hangos, érces hang betöltötte a termet.

senki sem látta, csak ő: ilyenkor a feszület megremeg válaszként,  így köszöntve a betérőket.

“engem sohasem köszönt. én csak hűsölni járok ide és nem hinni.” mindig erre gondolt, ha meghallotta a nyikorgást.

“ha itt élsz, te is megtanulod mi jelent feltételek nélkül hinni” gyakran jutott eszébe ez a mondat. a teremtője mormolgatta a születése közben. de soha nem magyarázta meg, soha nem mondta el mit jelentenek a szavak. jobbnak látta elhessegetni őket. nem akarta elrontani ezt a szép délutánt.

néha ráléptek a lábára, vagy a képébe dobtak egy egy  taknyos zsebkendőt. nem bánta. nem érzett semmit. legalább is úgy tudta, hogy az ő fajtája nem érez semmit. csak üldögélt. leggyakrabban az oldalsó kiszögelésben. az ablakok alatt. itt magasabbak a padok. nem ért le a lába, lóbálhatta.  

ma nagy a jövés menés. biztosan ünnep közeleg. ilyenkor bűnbánóbb mindenki. mikor betért valaki érzékelte. nem csak fizikálisan. a gondolatok ott keringtek a testek körül. sokan sírtak. sokan ígértek,  hogy visszakapják az álmaik vagy a szeretteik. jelekre vártak. de vak volt mind. nem vették észre, hogy az őszinte érzések sosem maradnak megválaszolatlanul. de hát mit lehet tenni? nem akarták elhinni, hogy valaki vigyáz rájuk. valaki vigyáz mindenkire.

arra gondolt beszél velük, elmondja nekik hogyan köszönti őket a kereszt, ha sírnak a pici ember a feszületen némán sikolt, mert fáj neki az üres szó, és megmutatja hogyan ragyog fel az ég ha valaki csak egyszerűen, csendben  megnyugvást lel a falak közt. az igazság az, hogy ez volt a legritkább. így ment ez,  több mint hétszáz éve. így hát hallgatott. nézelődött és lóbálta a lábát.

éjszakánként mikor a helyére mászott eltűntek a gondolatai. eltűntek az emlékei és az együttérzése. csak az volt aminek teremtetett. lenézett a városra. az aznapi zsákmányát kereste. találomra csapott le. válogatás nélkül.

most egy kisebb kell a szomszéd épületre. ott kicsi a torony. csak egy vékonyabb alkatú fér el. a tegnapi nem vált be. nem lett elég rusnya mikor kővé dermedt. még a verebek is nevettek rajta. pedig azok közömbösek.

a város órái éjfélt kongattak. mikor megszólalt az első ütés lecsapott. mire elütötték az éjfélt már az új művét szemlélte. gyorsan és hatékonyan dolgozott. észrevétlenül. mert ilyennek teremtették. 

ez a város az övé volt. az összes épületet az ő teremtményei őrizték. általában térdeltek. mielőtt a szemébe néztek térdre kényszeríttette őket. szerette ezt a pózt. szerette nézni hogyan hullnak térdre és maradnak így az idők végezetéig. a felismerés, hogy mit is látnak eltorzította az arcukat, és a test is görcsbe rándult a félelemtől. groteszk lényekké torzultak pillanatok alatt.

a mai műve nagyon jól sikerült. várt egy kicsit, nézegette a csillagokat. majd elhelyezte a szobrot a szomszéd épület tetején. pont illet az arculatához, illeszkedett a kiszögelésbe.

másnap az oltáron üldögélt mikor halotta, hogy a művéről beszéltek. azt mondták a nyers valóság és a művészet zseniális találkozása az alkotás. üzenet értékű. szerette volna megkérdezni, hogy mit is üzen az új szobor, de magára maradt. Elmosolyodott, mert az üzenet itt volt a falak közt. a csendben. erre gondolt és elindult kifelé. ma nem volt kedve nézegetni a betérőket. aludni akart.

– szia! – köszönt rá egy hang kifele menet.

– szia! – köszönt vissza ösztönösen.

már az ajtó résében volt mikor feleszmélt. “lát engem?! lát engem!” a döbbenettől összeakadtak a lábai a füle beleakadt a kilincsbe.

a kis test vissza sem nézve haladt előre. az oltár fehér abroszára egy rajzot helyezett. egy fura kis lényt ábrázolt. barna bőre ráncos és kopott. itt ott áttetsző. a fülei nagyok, szétállóak és szőrösek. a fogai ritkásak. a teste alig nagyobb egy kandúrnál.  szeme pedig hatalmas. nagy és borostyán sárga. pupilla nélkül. mint egy tavaszi virág. csak gonosz. nem nem inkább csak hideg. érzelem mentes. 

 

… ültek egymás mellett. a áttetsző test alakot öltött. itt leért a lába a padról. most egyébként sem volt kedve lóbálni. nem tudta mit gondoljon vagy mondjon. nem hitte el. nem hitte el, hogy valóság ez az egész. nem hitte, hogy valaha ez is lehet. valaki látja őt. valaki látja őt itt bent és nem fél tőle. hogy lehet ez?

a kislány ránézett. megérintette.  meleg keze nyomán a kőtest átmelegedett. ölbe vette és elindult vele kifelé.

– haza megyünk. – súgta a hatalmas fülekbe.

a templom ajtaja azon a napon is nyikorgott. de most valahogy lágyabban csengett. a meleg beszűrődött a kövezetre. ahogy odabújt a gyermekhez kidugta a fejét. a feszületre nézet. a kiszögezett ember őt figyelte.

– köszönöm… – mondta, és befúrta a fejét a kislány hosszú hajába.

 

aznap délután a várost ellepték a röpiratok és a plakátok.

a város vezetősége elrendelte, hogy az összes vízköpőt el kell távolítani az épületek homlokzatáról véglegesen.